Irodalmi Szemle, 1968

1968/7 - DISPUTA - Fukári Valéria: Jegyzetek a fiatal szlovák prózáról

ráció történelmi szükségszerűsége megköveteli, hogy „a nemzeti kisebbségek a szocialista nemzetek között ne az elzárkózás, hanem az egymás közti szorosabb kapcsolatok tényezői és erőforrásai legyenek“. (Mód Aladár: Egy eszme pozitív megfogalmazásáért. Magyar Nemzet, 1968. ápr. 28.) Reméljük, hogy a szlovákiai magyarság is betölti majd a híd szerepét a cseh, a szlovák és a magyar nép között.

Fukári Valéria

jegyzetek a fiatal szlovák prózáról

(1961—1967)

(Folytatás)

3.

A fiatal szlovák prózaírók — ki-ki ereje és mentalitása szerint — előzőleg ismertetett írásaikban többnyire a próza hagyományos esztétikai normáit követték, amelyek a teljes valóság, a komplex, emberi világ érzékeltetésére köteleznek. (A hagyományosnak ez a felfogása nem a „modern“ ellentétét jelenti, hanem magát a szépirodalmi szintet, azt az átfogó jelleget, amely mint az epikai művészet lényege minden kor alkotó törekvéseiben megújul. Azért szükséges ezt megjegyeznem, mert a „modern“ fogalma körül ma nagy a zűrzavar, ahányszor használják, annyiféle jelentése van.)

Vázlatomat az előbbi fejezetben ott szakítottam meg, ahonnan — Jaroš és Johanides kezdeményezésével — 1965-ben egy lényegében hagyományellenes kísérletezés indult a fiatal szlovák prózában. Ettől kezdve a szlovák és cseh kritikusok e próza polarizációjáról, kétféle koncepciójáról beszéltek, ami — igen nagy vonalakban — ki is fejezi a jelenlegi helyzetet.

Ez a kísérletező irány voltaképpen a nagyepika válságaival küzdő európai prózu régebbi és új hullámveréseinek a tajtékja. Azokat a szemléleti és alkotói kérdéseket élezi ki, amelyek korábban a szürrealizmus, újabban egyrészt az egzisztencializmus, másrészt a francia „új regény“ nyomán vetődtek fel. (Egyébként az „új regény“ egyik technikai eljárását, a részletes tárgyfelületi leírásokat — mint már említettem — Hykisch is alkalmazza írásaiban.)

A fő kérdés most már az: irodalmi igényű, esztétikai érvényű alkotásnak tekinthető-e, és mennyiben tekinthető annak mindaz, ami e kísérletezés során létrejön?

De hogy ne vágjunk a megismerés és elemzés elé, lássuk előbb a kétféle koncepciót s a konkrét műveket.

A hagyományos koncepciót Vincent Šikula és Pavel Vilikovský nevével szokták jelezni.

Az előző részben már elemeztük Vincent Šikula két korábbi kötetét. Most 1966-ban megjelent Nebýva na každom vŕšku hostinec (Nem minden dombon áll vendéglő) című regényéről lesz szó. Šikulának eddig ebben a művében bontakozik ki a legteljesebben az a képessége, hogy a valóságot a művészet teljesség-igényének megfelelően ábrázolja. Egyúttal itt mutatkozik meg a legjobban Šikula kifejezésmódjának eredetisége, újszerűsége. Modernséget is mondhatnánk, de a szónak csak fentebb vázolt értelmében, mert Šikula műve épp azzal igazán újszerű, - hogy nem szolgálja ki az ún. modem ember ún. modern hajlamait, hogy ezzel tudatát beszűkítse, személyiségét önkéntesen megcsonkítsa. Ha tehát „modernségen“ azt a mindenkor időszerű művészi fel-