Irodalmi Szemle, 1968

1968/7 - Deme László: Nemzeti és nemzetiségi kultúrák és nyelvek a szocialista társadalmakban

alakult, de sok vulgáris és idegen elemet tartalmazó keveréknyelvet, amely ténylegesen él. A második: az államot szervező nemzet(ek) nyelvéből lefordítani meg saját invencióból kialakítani a közéletnek s általában a nyelvhasználati középrétegnek azt az anyagát, ami az eleven gyakorlatban nincs meg. S végül a harmadik: megkeresni a magyarországi magyar nyelvhasználatból (azaz a magyar nemzeti irodalmi nyelvből) a megfelelő kifejezéseket, bár ezeket a nemzetiségi közösség tagjai mint beszélők nem használják, s mint olvasók nem ismerik.

Mi az előnye az elsőnek? Az, hogy a vulgáris de élő nyelvhasználat követésével az olvasónak olyat adunk, amit valóban ismer, úgy beszélünk hozzá, hogy nehézség nélkül megérti. De mik a veszélyei? Például maga az adott nyelv- használati forma vulgaritása és makaróni jellege, — aminek hátrányaira később még ki kell térnünk más szempontból is. — Mi az előnye a második megoldásnak? Talán az, hogy az államot szervező nép(ek) nyelvéből, a „hivatalos“ és autorizált szövegekből való fordítás eléggé közel áll nyelvileg és gondolatilag az előbb említett vulgáris keveréknyelvhez, de mégsem azonos vele, emel- kedettebb, igényesebb nála. De mi a veszélye? Többek között az, hogy ha erre az alapra helyezkedünk, tulajdonképpen minden szerző minden alkalommal „nyelvalkotóvá“ válik, s — a gyakorlat mutatja — mindenki másképp fordítja vagy nevezi meg ugyanazt a fogalmat, esetleg maga is alkalmanként más és más szóval; tehát a nyelvnek egyik legfontosabb követelménye, a rögzítettség és állandóság, veszélybe kerül.

S ráadásul mind a két fentebb említett lehetőségnek nagy veszélye az, hogy ezáltal a különféle magyar nemzetiségek magyar nyelvei különféle irányokba fejlődnek, provincializálódnak vagy legalábbis regionalizálódnak; s perspektivikusan ez akár négy önálló magyar nemzeti nyelv kialakulásáig vezethet. És ez nemcsak furcsa volna, hanem káros is. A nemzetiségi olvasók pillanatnyi igényének kiszolgálása fejében veszélyeztetnénk azt a lehetőségüket, hogy nyelvi nehézségek nélkül részesei lehessenek a szocialista magyar nemzeti kultúrának és egymás szocialista magyar nemzetiségi kultúráinak. Ezt nem is csak elméleti lehetőségként vetem fel, hanem szlovákiai tapasztalataim alapján. Itt például a legmagyarabb szakmában, az agronómiában, eléggé határozottan kialakult és rögződött már egy sajátos szlovákiai magyar terminológia. Oly mértékben, hogy a földművesek szaklapja magyarországi szerzőtől egyre kevésbé tud és mer cikket közölni, mert az olvasók egy része mindig felháborodva szemére hányja a szerkesztőségnek, hogy a kérdéses szerző „érthetetlen nyelvet használ“, vagy egyenesen: „nem tud magyarul“.

Nos, képzeljük el, hogy újabb ötven év múlva esetleg már Shakespeare-t és Fučíkot, Thomas Mannt és Dosztojevszkijt négyféle magyar nyelvre kell lefordítani; száz év múlva pedig esetleg Petőfit és Veres Pétert nemzeti magyar nyelvről vagy három nemzetiségi magyarra!

Marad tehát a harmadik lehetőség: alkalmazkodni a magyarországi magyar nyelvhasználathoz, amennyire csak lehet. Egy nyelv több kultúrát is hordozhat — ezt láttuk az osztálytársadalmakban, de látjuk azonos nyelvű önálló államok példáin ma is. Persze hátrányai, veszélyei ennek a megoldásnak is vannak. Például az, hogy olvasónk — legalábbis eleinte — bizonyos kifejezéseket nem ért meg, mert nem ismeri őket, más szavakat használ helyettük. Ám ez a nehézség átmeneti, és nem mérkőzhet az elérhető eredményekkel, előnyökkel. Ezek közül az első a különféle területeken élő magyar nyelvek egysége, s így a különféle magyar kultúrák kölcsönös megközelíthetősége. A másik az, hogy a magyar nemzeti nyelv fő típusa, a nemzeti irodalmi nyelv az összes változatok közül a legkifejlettebb és a legszervesebben fejlett; a magyar kulturált beszélőknek és a magyar nyelvű kultúráknak legtermésze tesebb anyanyelve. S ez olyan felmérhetetlen előny, aminek érdemes külön fejezetet szentelnünk itt.

2. Nézzük meg hát: miért olyan fontos a nyelv a társadalom életében, hogy ápolására mindenütt, és különösen a szocializmust építő országokban oly nagy gondot fordítanak? Hadd idézzem ezt: „A marxizmus klasszikusai nemcsak