Irodalmi Szemle, 1968

1968/7 - Deme László: Nemzeti és nemzetiségi kultúrák és nyelvek a szocialista társadalmakban

a gondolatközlés és a gondolkodás eszközének tekintik a nyelvet, hanem — a munka és a gondolkodás kialakulásának eredménye- és segítőiéként — az állatvilágból váló kiemelkedés fontos tényezőiének, a munka társadalmi megszervezése nélkülözhetetlen kellékének; röviden jellemezve: a fejlődés és a harc eszközének" (A nyelvi ismeretterjesztés kérdései. 3. lap.)

Tudjuk: a nyelv szókincse a társadalom fogalomkészletének, ismeretanyagának hordozója, rögzítője és átörökítője; a mondatfűzés szabályai a gondolkodás formáinak társadalmilag kikristályosított vetületei. Fogalmakat alkotni és gondolkodni minden ember csak valamilyen nyelv segítségével, sőt: valamilyen nyelven tud; ismereteket átadni-átvenni, társadalmi tapasztalatokat felhalmozni és átörökíteni is lehetetlen valamely nyelv segítsége nélkül. A nyelv a gondolatközlés eszköze, a beszéd a gondolkodásnak, a gondolatnak közvetlen valósága. S mindez nélkülözhetetlen emelője egyén és közösség fejlődésének egyaránt.

És mi az anyanyelv? Miért olyan fontosak az anyanyelvek a szocializmust építő társadalmak számára, hogy Csehszlovákiában, Jugoszláviában, Magyar- országon és más államokban — bár még mindig nem a reális arányokban — máris tízes, százas vagy éppen ezres nagyságrendben találunk nemzetiségi iskolákat vagy osztályokat, s milliós költségvetéssel tartunk fenn nemzetiségi sajtót és kultúrát?

Az anyanyelv nem valamiféle érzelgős, romantikus dolog, hanem nagyon is reális és prózai fogalom. Az anyanyelv minden ember számára a „reflexnyelv“, a gondolkodás közvetlen eszköze. Anyanyelv az, amelyen a szavakat nem keressük, hanem reflexszerűen kimondjuk őket; amelyben a szó közvetítés nélkül kapcsolódik a valóság tényeihez. Anyanyelv az, amelyen felordítunk, ha váratlan veszély ér bennünket; amelyen magunkban morfondírozunk, félhangosan mormolva a pénzt számoljuk; amelyen álmodunk és káromkodunk; amely átfogja minden tudattalan tevékenységünket. Az anyanyelv: „direkt reflex, közvetlen reagálás a külvilág ingereire. A magyar anyanyelvű és magyarul gondolkodó ember számára a valóságnak az a négylábú darabja, amely mellett eszünk, asztal, maga a tárgy és a fogalom és a név egyszerre, közvetlenül, természetesen, reflexszerűen. Az idegen nyelv már általában nem direkt, hanem kapcsolt reflex: a stôl, a Tisch, a table, a mensa és a többi idegen szó már nem közvetlenül a tárgyat jelöli a magyar anyanyelvű számára, hanem az anyanyelven kialakított asztal fogalmát, az asztal szóhoz kapcsolódva, másodlagosan.

Nos: ismereteket elsajátítani idegen nyelven is lehet; de gondolkodni az anyanyelven szoktunk. Kivéve talán azokat, akiknél a második nyelv nem kapcsolt, hanem párhuzamosan direkt reflex; azaz nem az elsőhöz kapcsolva rögződött, hanem tőle függetlenül, ugyancsak közvetlen. Kétnyelvű környezetben ez sem ritka. Az ilyen ember mindkét nyelven közvetlenül reagál (s persze mindegyiken azon a szinten, amit elért belőle), helyzet és nyelvi előzmény szerint váltogatva; — viszont fordítani egyikről a másikra nemigen tud.

A nyelvismeretnek és a nyelvhasználatnak — anyanyelvet és idegent most egybe véve — nagyjából három mélységi fokozata van. — Az első fokozat a megértésé. Ez tulajdonképpen a passzív nyelvismeret foka. Anyanyelven ilyen fok nincsen, az anyanyelv itt sohasem áll meg; a puszta megértés fokát anyanyelvűnkön már zsenge gyermekkorunkban túlhaladjuk. — A következő fok a megértésé és reagálásé. E fokon a megértésen túl válaszolni is képesek vagyunk. Ez a szint jellemzi a legprimitívebb anyanyelvi készséget

— minimumként —; s legtöbbeknél az idegen nyelvi ismeretet — maximumként. — A legmagasabb fok az alkotó gondolkodásé. Ezt legtöbben — ha elérik — anyanyelvükön érik el, mivel az adja az egyéni gondolkodás alapját, tehát az segíti a gondolatok önálló továbbfűzését legtermészetesebben. Idegen nyelven csak az képes eljutni az alkotó gondolkodás fokáig, akinek számára ez — az anyanyelv mellett — második, mégpedig párhuzamosan direkt reflex- rendszerré tudott válni.