Irodalmi Szemle, 1968

1968/7 - Deme László: Nemzeti és nemzetiségi kultúrák és nyelvek a szocialista társadalmakban

nemzeti német, az amerikai angol és a nemzeti angol nyelv legföljebb a területi válfaj viszonyában áll egymással, de nem volna külön-külön nyelvnek tekinthető. Miért ne lehetne akkor azonos nyelve nemzetiségeknek nemzetekkel, és nemzetiségeknek egymással!

A kérdés elméletinek látszik, pedig nagyon is gyakorlati; s a kérdésfeltevés talán fölöslegesként hat, pedig nagyon is szükséges. Mert a Magyarországon kívül élő magyar nemztiségek nyelvi fejlődésében tapasztalhatók olyan tendenciák — és nyelvi fejlődések számára vannak olyan adottságok —, amelyek egyfajta elkülönülés, egyfajta szétfejlődés objektív veszélyére utalnak. Ezekkel a jelenségekkel — és okaikkal — talán nem árt egy kissé részletesebben is foglalkoznunk.

1. A nemzeti nyelvnek a nemzeti irodalmi nyelv — és beszélt változata: a művelt köznyelv — a fő típusa, a rétegek feletti reprezentánsa. A nemzeti irodalmi nyelv nem a szépirodalom nyelve, hanem a nemzeti műveltségé, az írott rétegé általában. Ha egy idegen magyarul tanul, ezzel a nyelvhasználati formával ismerkedik meg; ha egy magyar anyanyelvű polgár művelődik, ezen az eszközön át ismeri meg a magasabb műveltség javait. A nemzeti nyelv maga sokféleképpen rétegződik: földrajzilag különféle nyelvjárásokká, szakmailag szaknyelvekké, műveltségileg szint- vagy stílusrétegekké bomlik; de a nemzeti irodalmi nyelv mindezeket egységbe fogja, s van a műveltségnek egy olyan szintje, amelyen már az alsóbb rétegek igen kevéssé ütnek át. Sőt, például a nyelvjárásoknak az irodalmi nyelv, illetőleg a központi köznyelv terjedése Magyarországon ma már a létét is veszélyezteti.

Mi a helyzet a magyar nemzetiségi területeken? Az, hogy a nemzeti irodalmi nyelvnek ős a köznyelvnek nem olyan erős a hatása, nem olyan nagy a vonzása, mint Magyarországon. Azok az értelmiségiek, akik nem anyanyelvükön végzik el tanulmányaikat — akár egyetemeiket —, műveltségük tartalmában valóban felemelkednek értelmiségi szintre. Értelmiségi magyarok lesznek belőlük, de nem magyar értelmiségiek, mivel nyelvhasználatukban — úgy értem: magyar nyelvhasználatukban — megrekednek az anyanyelven végzett utolsó iskolai osztály nívóján; sőt — idegen nyelven tanulván, s némileg már azon gondolkodván anyanyelvi beszédük közben is — nem is csak megrekednek, hanem sok esetben deformálódnak. így amikor értelmiségiekként visszahatnak a magyar nyelvű tömegekre, nem a nemzeti irodalmi nyelvet ismertetik meg velük, hanem jobb esetben alsóbb szintet, kevésbé jó esetben egyfajta keveréknyelvet.

De ne is álljunk meg az értelmiségieknél, vegyük az á 11 a g e m b e r t. Az ő mindennapos beszédtevékenységében aktív és kiterjedt használata anyanyelvének tulajdonképpen csak családi, és — most Jugoszláviáról szólva — legfeljebb önigazgatási szinten van. Az államigazgatás, a jogi élet, a termelés — az eddigi szlovákiai helyzetet véve — már nem ad módot anyanyelvének gyakorlására. S mit eredményez mindez? Ugyanazt kisebb méretekben, amit az értelmiségieknél nagyobbakban: egyfajta nyelvi lemaradást fejlődő léte és tudata mögött; és nem kis mértékben nyelvi keveredést, a lét és a tudat nem anyanyelvű fejlődésének hátulütőjeként.

S vegyük a nyelv leghivatásosabb használóit, az írókat és az újságírókat! A szépirodalomnak Is, a publicisztikának is, természeténél fogva át kell ölelnie — témáiban és nyelvében — az élet egészét: beszélnie kell a termelésről és a termelő emberről, az igazgatásról s vele együtt igazgatókról és igazgatottakról: minden témáról, ami az életben van. Tehát magyarul kell tükröznie azt is, ami magyarul nincsen. És itt jönnek az újabb nehézségek. Tulajdonképpen a nemzetiségi magyar vidékeken a magyar nyelvhasználat két szinten aktív: a legalsón (a családias, familiáris meg a falusi igazgatási szinten) és a legfelsőn (a szépirodalom és a publicisztika szintjén). Ami közben van, az — több-kevesebb kivételt nem számítva most — nem magyar nyelven folyik. így hát a szépírónak meg a publicistának „meg kell teremtenie“ e tárgykörök magyar nyelvű anyagát, hogy beszélhessen róluk.

A megoldásnak itt három lehetősége kínálkozik. Az első és legkézenfekvőbb: átvenni a mindennapok nyelvhasználatából azt a többé-kevésbé már ki