Irodalmi Szemle, 1968
1968/7 - Deme László: Nemzeti és nemzetiségi kultúrák és nyelvek a szocialista társadalmakban
rülmények eltérései folytán e tükröződés különbségei korántsem pusztán nyelviek. — Mindez azt is jelenti más oldalon, hogy a nyelv és a történelmi hagyomány, bármennyire összekapcsolja is a jugoszláviai magyarságot a szocialista magyar nemzettel és kultúrájával, nem elegendő a kettőnek azonosításához. Azokkal kell hát tartanom, akik úgy látják, hogy a nemzetiségi kultúrál? önálló mikrokultúrák, éppúgy, mint a nemzetiek; csak éppen több előnnyel és egyben több hátránnyal. Előnyük az, hogy külső forrásaik bővebbek és közvetlenebbek: a magyar nemzeti kultúra anyagából nyelvi, a velük egy államon belül élő népek kultúráiból meg eszmei korlátok nélkül válogathatnak. De hátrányuk, hogy válogatniuk kell, önállóan és sajátszerűen; s hogy saját produkciójuk számára kedvezőtlenebbek a feltételek, mint a szervezett kultúrélet- tel és minden kultúrintézménnyel rendelkező nemzeteknek. De akkor is: kell produkálniuk, és kell válogatniuk; mert minden mikrotársadalomnak az a sajátja, amit maga hoz létre vagy maga adaptál önmagához és önmagának. Kell válogatniuk, még a nyelvi szempontból közvetlenül „fogyasztható“ magyar nemzeti kultúrából is; különben a nemzetiségi csoportnak minden egyes egye- dére külön-külön van rábízva az, hogy milyen kulturális arculatot alakít ki önmagának. Márpedig a művelt egyének sokasága önmagától nem lesz művelt közösséggé: a művelt közösséget a nagyjából egyforma irányú és tártál mű műveltséget elért egyének kulturálisan szervezett sokasága teszi. Nemrégiben egy — különben érdekes és hasznos — cikk került a kezembe, ezen a címen: „Magyar Irodalom Romániában". Ezzel a címmel sehogyan sem tudtam egyetérteni. Amit jelölni akart, az szerintem „Romániai magyar irodalom“; mégpedig nem is abban a tagolásban, hogy „Romániai — magyar irodalom“, hanem ebben: „Romániai magyar — irodalom“: azaz nem a magyar irodalomnak romániai része, hanem a romániai magyarságnak az irodalma. így érzem a kultúrákkal is: nem területi részei a magyar, s nem is nyelvi változatai az állami keretet adó nép kultúrájának, mint alapegységnek, hanem önálló alapegységek mindkettővel szemben, velük bensőséges, de nem részegész viszonyban. — S ha valaki mindezért a szemére hányná azt, hogy a nemzetiségi helyzetben levő magyar tömböket „kitagadom“ a magyar nemzeti kultúrából, azt azért megkérdezném tőle, hogy egy megállíthatatlan objektív folyamattal kapcsolatban mi a helyesebb magatartás: szembekötősdit játszani; vagy pedig felismerni, tudomásul venni és számolni vele, ami azt is jelenti: vak erőinek spontán érvényesülése helyett kezünkben tartani és minél kedvezőbbé irányítani! S mindezeket nem is azért mondtam el, hogy bölcsességemnek adjam tanú- jelét, vagy vitát provokáljak, illetőleg döntsék el ezekről a kérdésekről. A kultúrák természetének, a nemzeti és nemzetiségi kultúrák jellegének és helyzetének felmérésére azért volt szükség, hogy ennek ismeretében áttérhessünk a nyelv és a nyelvek kérdésére, ahol — paradox módon — ugyanezek a lehetőségek és a körülmények, de merőben ellenkezők a következtetéseink. II. Nézzük meg tehát: mi a helyzet a nyelvvel és a nyelvekkel. Mint a kultúrának, a nyelvnek is van egy elvont és egy konkrét értelmezése. Elvileg és általában véve a nyelv — hadd adjam most a meghatározást saját megfogalmazásomban, hogy ne kelljen magával a definícióval is vitatkoznom — „a társadalomban élő emberek beszédtevékenységét szolgáló eszközöknek rendszert alkotó állománya, mely a valóság elemeinek tükrözésére alkalmas konvencionális (azaz szokásszerű] jelekből áll“. E meghatározás szerint tehát a nyelv a beszédtevékenység eszköze, s így ide kell vonnunk a beszéd definícióját is. Ismét saját megfogalmazásomban adva: „A beszéd az egyénnek társadalmi érvényű eszközökkel és formában való hangos reagálása külső vagy belső ingerekre; szerepe — sőt általában célja is — valami belső tartalom kifejezése, s ezáltal a társadalom más tagjainak tájékoztatása és gondolati vagy cselekvési magatartásuk befolyásolása.“
