Irodalmi Szemle, 1968

1968/7 - Deme László: Nemzeti és nemzetiségi kultúrák és nyelvek a szocialista társadalmakban

lyek valamelyikének minden átlagember részese és ugyanakkor tényezője; lényegében a mai nemzeti kultúrákra; de — mint majd kiderül — nem is csak azokra, hanem azoknál kisebb egységekre is.

Mik ezeknek a mikrokultúráknak a jellemzői?

1. Minden kultúrának (a meghatározott szűkebb értelemben, tehát mondjuk a felszabadulás után indult szocialista magyar nemzeti kultúrának is) szükségszerűen két forrása van: egy belső és egy külső. A belső eredetű anyag az, amit tudományokban, művészetekben és egyebekben maga produkál; a külső eredetű anyag az, amit egyéb forrásokból vesz át. Az „egyéb“ források persze körkörösen helyezkednek el; egyesek közelebb, mások távolabb állnak, s így olyikuk természetesebb és bővebb, másikuk sajátosabb és szűkebb forrás az adaptáció számára. A szocialista magyar nemzeti kultúra számára a legkézenfekvőbb „külső“ forrás a saját előzményanyaga, a történetileg kialakult magyar kultúra. Eléggé kézenfekvő a vele rokon (azaz ugyancsak szocialista) kultúrák javainak adaptációja is. De nem lebecsülendők a távolabbi források: a nem szocialista kultúrák, és másrészt a nem saját előzmények kritikus felhasználásának lehetősége sem.

Nyilvánvaló: a belső források felbuzgása sem spontán, hanem irányított. Ez természetes is. A közösségnek az az érdeke, hogy kulturális javakban lehetőleg és főképp olyat hozzon létre, ami adott fejlődési szakaszának általános érdekeit fejezi ki és szolgálja. Ez nemcsak a szocialista kultúrákban van így; így volt minden korban és társadalomban. Nagyjában-egészében — sajnos — így van ott is, ahol az „általános törekvések és érdekek“ tulajdonképpen az uralkodó osztály törekvéseit és érdekeit jelentik, s így az emberiség egészének fejlődése felől nézve fontolva haladást, stagnálást vagy éppen regressziót követelnek és eredményeznek. (Tulajdonképpen ennek ellensúlyozására növekszik fel az ilyen társadalmakban a „másik kultúra“; de az adott kereteken belül maga sohasem képes megküzdeni a „hivatalossal.)

A belső források produkciója tehát irányított. De vajon a külső forrásokból való felhasználás korlátlan és kritikátlan-e? Tudjuk: egyáltalában nem az, soha és sehol sem, s legkevésbé a szocialista jellegű kultúrákban. Nézzük csak meg: Horthy Magyarországa a maga hivatalos kultúrájába csak egy bohém, részeges Petőfit, csak egy vallásos Adyt, egy kiegyező-megalkuvó Jókait tudott beleilleszteni: az Apostol, a Vörös jelek a Hadak Ütján, a Kőszívű ember fial akkoriban nem volt ajánlott olvasmány, sőt határozottan nem ajánlott olvasmány volt. A szovjet kultúrából meg éppenséggel semmit sem tudott és akart ez a kultúra magába építeni.

A maga és a mások hagyományaiból, a baráti és nem baráti kortárs kultúrákból tehát minden mikrokultúra tendenciózusan és érdekeinek megfelelően válogatott a múltban, és válogat ma is. Ezt tesszük mi is, amikor a külső forrásokból — saját nemzeti hagyományainkat is ide értve — elsősorban azt építjük saját kultúránk szerkezetébe, ami saját, sőt legsajátabb, és mai, sőt legmaibb törekvéseinknek és érdekeinknek kifejezője vagy legalábbis előzménye, azaz — közvetlenebbül vagy közvetettebben — szolgálója. És mihelyt a „külső“ forrásból származó anyag ebben a válogatásban jelenik meg, máris saját kultúránk egészébe szervül bele (azaz abba olvad bele szerves részként), annak hatékony elemévé válva. És persze minél erősebben áll egy mikrokultúra a saját lábán, annál sikeresebben asszimilál külső eredetű javakat. Bármenynyire paradoxon is: minél magasabb szinten produkál saját belső forrásaiból, annál több színűén válogathat a külsőkből is. Aligha puszta véletlen vagy kultúrpolitikai önkény, hogy a felszabadulás utáni években az akkori hivatalos magyar kultúrából — csak példának mondom — Herczeg Ferenc a maga teljes életművével kiesett; és hosszú ideig óvakodtunk a nem marxista, bár haladó nyugati kortárs íróktól is; ma viszont kiterjed rájuk is a válogatási lehetőség, bár még mindig nem kritikátlanul, s nem is életművük egészében.

De a külső forrásokból eredő anyag átépül, asszimilálódik. Petőfi és Balzac, Solohov és Brecht éppúgy szerves része a mai szocialista magyar nemzeti kultúrának, mint saját íróink bármelyike, aki vallomásaiban és alkotásaiban jele