Irodalmi Szemle, 1968

1968/7 - Tóth Elemér: Camion 68

Tóth Elemér

camion 68

— Mit adhatok?

— Mi...? — Bambán meredt a mosolygó arcra. Először azt hitte, a szeme káp- rázik. Aztán az első tiszta gondolata az volt, hogy ez a lány hogy kerül ide, őeléje. Körülnézett. Látta az embereket, a zenekart... Ez egy bár, állapította meg, s hogy ezzel tisztába jött, egyszerre rászakadt a bárokra jellemző tompa zaj, a füst és verejték, a zenekar álmos tangója. Hogy kerülök én ide, ijedt fel benne a kérdés, de mire visszafordult a még mindig előtte mosolygó lányhoz, már mindenre emlékezett.

— Konyakot — mondta.

— Csak Martell konyakunk van.

— Kérdeztem? — nézett a lányra. — öt konyakot adjon!

A lány öt Napóleon-poharat rakott ki elé a pultra, és egy féldecisből mindegyikbe belemérte a konyakot.

— Kettőszáznegyvenhét! — mondta hidegen.

Kifizette.

Aztán gyors egymásutánban felhajtotta mind az öt konyakot.

Egy percig ügy érezte, hogy kilyukad a gyomra, lángok csaptak ki a szaxofonból, tüzet fogott a bárpult és a mixernő haja is. Aztán a camion fékjeinek sikoltását hallotta ...

— Szerencsém volt — motyogta maga elé. — Ha ...

— Szerencse? így is mondhatja. Különben ötven korona — mondta a lány.

— Mi?

— A pohár, amit levert.

A pénztárcája után nyúlt, s közben üjra a camion dübörgött a fülében Sárközi szavait őrölve:

Az asszonynak el ne felejtsd megmondani, mikor jössz haza.

— Kovács, maga holnap reggel Varsóba visz egy camion csirkét. Bodnár is magával megy — fogadta hétfőn reggel a főnök. — Jöjjön majd fel az irodába a papírokért — tette még hozzá.

— Megint én? Hiszen most voltam Jugóban.

— Képzelje, én is tudom!

— De...

— Minden kocsi megy. Szezonban vagyunk, nem? De ha magának nincs kedve...