Irodalmi Szemle, 1968

1968/7 - Duba Gyula: Tárgyalás előtt

bíró, aki ezt a tényt ne ismerné el... A kislányuk a szőnyegen játszott, kockákból várat épített, s amikor felépítette, összedöntötte, aztán újból felépítette, de a következő vár sosem volt olyan, mint az előző. A felhevült asszony néha ránézett: tyutyuli, szólt hozzá barátságosan, tyutyli, kis aranyos... és mosolygott, de csak néhány pilla natig bírt mosolyogni, a belső feszültség azonnal megkeményítette vonásait, és a benne forrongó indulatok újabb szózuhatagokat löktek ki a száján, kábultan hallgatták, tehetetlenül, és a szóáradat elöntötte a szobát, vad árvíz keletkezett, kábultan úsztak benne a feleségével, és a szavak árja kiömlött az ablakokon a gyanútlan világ felé.

Míg ő Mónikát altatta, a felesége lement az udvarba egy ismerősükhöz. Az éjjeli- szekrényen tompa hangulatfény világított, félhomály volt a szobában. A kemencét... parancsolta Mónika: halkan dúdolta a dalt a kisbencéről, aki belebújt a kemencébe, és kormos lett a ruhája... Kormos kis kemence, mondta Mónika, s a szempillája megremegett, kezdett ritmikusan csukódni és nyitődni, s szembogarán az álomra készülődő apró lélek ártatlansága ült. Mónika semmit nem tud Csernéről, aki néhány napja megállította a lépcsőházban a feleségét, és hamis tanúskodásról beszélt. Cserné min dent letagadott, s amikor a felesége figyelmeztette, hogy mindent hallott, gúnyosan mosolygott: lássuk, a hamis tanú... s a felesége egészen kétségbeesett, sértette a büszkeségét, hogy a szemébe hazugnak nevezik, amikor tudja, hogy igaza van... Most a „szpízízatkót“... kérte ásítva Mónika, s ő a „Spí dievčatko spí“ kezdetű szlovák altatódalt kezdte dúdolni, s a kislánya egyenesen a szemébe nézett, mintha álmába magával akarná vinni a nézését, selymes a haja és a keze, lába apró, nagyon szerették egymást azon az éjszakán, amikor a felesége teherbe esett. Az elzüllött katonalánynak soha nem lesz ilyen szép gyereke, és bizonyára nem is akar magának gyereket ... Megsimogatta az arcát, és Mónika komolyan nézett rá, már tudja viszonozni a szeretetet, reggel, amikor ébredés után az ágyába veszi, bizalmasan hozzábújik, és vaskos karjával átöleli a nyakát. S Csernének nem elég, hogy hamis tanúskodásról kiabált, kieszelte, hogy ha a felesége elmegy tanúskodni ellene, megkéri a két ismerős fiatalembert, hogy fordítsák ki Mónikát a kocsiból. Ez lesz Cserné bosszúja, a hátsó udvarbeli ismerősük figyelmeztette a feleségét, hogy vigyázzanak, mert Cserné primitív és gonosz. S ő akkor azonnal tudta, hogy melyik fiatalemberekről van szó, néhányszor látta az apjukat Csernééknél, és azt is tudta, hogy megteszik, amire Cserné kéri őket, régebben néhányszor látta verekedni őket, vadállatok... mulatságos kaland lesz nekik az ügy, szórakozás az unalomban, utána nevetve mennek sörözni a kocsmába, ahol várta őket, egymás után isszák a söröket, és arról beszélnek, hogy az a nő milyen meglepetten kiáltott fel, és a kis kölyök kigurult a kocsiból, és visított, mint egy kismalac.

Mónika lehunyta a szemét, éS egyenletesen szuszogott, ilyenkor mindig meghatottságot érzett, újra látta, hogyan alszik ki az éber figyelem, az alvásban minden nap meghalunk, és reggel feltámadunk; aztán a kislány a jobb felére fordult, jobb karját a vánkos alá dugta, és feje alá gyűrte a vánkost, akár az anyja... Apró és tehetetlen ... Egy kép jutott eszébe: éjfél tájban egyedül ment haza, és a Felszabadulás szobra mellett egy nő kétségbeesett hangon segítségért kiabált, közben egy férfit tartott hátulról átkarolva, a férfi szabadulni igyekezett, sarokkal rugdalta a nő sípcsontját, és egy másik férfi ököllel ütötte a kiabálót. S a nő egyre kiabált és sírt, nem engedte a férfit, és már jajgatott a fájdalomtól, az utcán neonfények égtek, villamos jött, és a megállótól emberek nézték a jelenetet, s a színház előtt is emberek álltak, a kávéház előtt is, sokan voltak, és nézték, hogy a nő hogyan küzd a két férfival. Szívós nő volt, sokáig verték, és senki nem ment oda segíteni, s neki akkor úgy tűnt, hogy élete leggyalázatosabb jelenetét látja, az a nő mintha egy sivatag közepén kínlódna, neonfényekkel megvilágított sivatag közepén, melyet homok helyett érdektelenség és közöny borít, és kérő kiáltásának semmi visszhangja nincs. Nem bírta tovább, odament a gomolygó csoporthoz, de az egyik férfi ráordított: ne avatkozz bele, nem tudod, miről van sző! S ő megrettent, mert valóban nem tudta, miről van sző, és látta, hogy a férfi kezében kést vagy valami ütleget szorongat, tehetetlenül nézte, ahogy a másik férfi kiszabadul az asszony szorításából, és mindketten elfutnak, rendőr nem volt a közelben. Akkor az asszony zokogva egy kapu alá vánszorgott, s a férje ott feküdt a földön, a feje körül vértócsa sötétlett, szeme lecsukva, a két férfi ütötte le... Most visszaemlékezett, hogy akkor olyan gondolata támadt: a társadalom nem védi meg az embert az erőszak és a megalázás elől, intézményei csak elhárítani igye