Irodalmi Szemle, 1968

1968/7 - Duba Gyula: Tárgyalás előtt

keznek a bűnt azzal, hogy a bűnöst megbüntetik, de ezzel az áldozatnak nem szolgál^ tatnak elégtételt, és a bűn elkövetését sem tudják megakadályozni. De akkorra már a sivatag is megelevenedett, a közöny homályából emberi árnyak bújtak elő, közelebb jöttek, és gyűrűbe fogták a földön fekvő vérző férfit és a zokogó nőt. Arról beszéltek, ami történt, hangjuk felindult és kíváncsi volt: hogyan történt...? miért ütötték le...? S a gondolattársítás rádöbbentette, hogy Balabánné most azt kéri tőlük, amit akkor az az üvöltő nő, csak más formában, más körülmények között, az igazságát védi, és ehhez kéri segítségüket.

Felesége jött vissza az ismerősöktől és sírt.

Látta, hogy őszintén kétségbe van esve.

Cserné két napja oltárt állított, és gyertyák előtt imádkozik, hogy az isten azt vegye el tőlünk, aki a legkedvesebb, ha tanúskodni megyek ellene...

Mónika nyöszörögve megfordult ágyában, és vaskos lábát kidugta a rácson; s ő látta Csernét, ahogy lobogó fekete szemmel térdel a lobogó gyertyák előtt, s a fekete feszületen Krisztus rézzel bevont testét zöldesszürke oxidáció foltjai fedik. Odakünn sötét volt, a szobában félhomály, és a felesége sírt, hogy mit tegyen.

Cserné csak meg akar félemlíteni — mondta bizonytalanul, és érezte, hogy ez nem a teljes igazság, az igazság ettől sokkal félelmetesebb. Az igazság az, hogy Cserné most őszintén gyűlöli őket, és fanatikus izzással kívánja, hogy elveszítsék Mónikát.

Szemtől szembe nézett az emberi gyűlölettel és gonoszsággal, s ez félelmetes volt; hiába mondogatta magának lélekben, hogy nevetséges aggódnia, az életet nem a Cserné átkai, hanem a természet törvényei irányítják, ebben a helyzetben minden érv és ok erőtlennek tűnt. Nem nyugodott meg. Benne élt a félelem, mint Pandora szelencéjében a szerencsétlenség, várva, hogy felnyíljon a burok és kiszabadulhasson, s az alkalom elérkezett. S hiába volt okos és felvilágosult ember, nem tudta magát meggyőzni arról, hogy félelme alaptalan és tragikomikus, hogy jogállamban él, ahol az irracionális érzések és a misztika meghaladott fogalom. Most önmagával nézett farkasszemet, és a szobában félhomály volt, az elzüllött katonalány leszegett fejjel, mereven ment az utcán, és az éjszakában felkiáltottak, talán vernek valakit a sivatag közepén.

— Majd reggel meglátjuk ...

Arra gondolt, hogy nem Cserné átka a lényeges, s nem is az, valóra válhat-e vagy sem, borzasztó volt arra gondolnia, hogy él egy ember, aki halálosan és olthatatlanul gyűlöli őt és a feleségét, s általuk a kislányukat, aki még senkinek semmi rosszat nem okozhatott. S neki, aki nem képes hasonló érzésre, nehéz elviselnie a Cserné gyűlöletét. Nyugodt maradt, de a lelkében tehetetlen volt önmagával szemben, a félelem burka felrepedt, s ő félt, félt önmagától és mindentől, és látta, hogy a felesége is fél.

Reggel azt mondta a feleségének:

— Menj el a bíróhoz, mondj el mindent, amit az ügyről tudsz, és jelentsd be, hogy a tárgyaláson nem leszel ott!

A felesége szó nélkül öltözött és elment. Mónika kockákból várat épített a szőnyegen, s ő az ablak mellé állt, és kinézett a függöny mögül. Sütött a nap, a felesége kijött a kapu alól, átment az úttesten, gyors léptekkel ment a járdán, nem nézett hátra, és eltűnt a bíróság hátsó bejárata mögött. Most az ügy groteszk és kicsinyes vonásai kerültek előtérbe, éjszakai félelme megszűnt. Tehetetlenség és szégyen maradt utána. Cserné majd nagyot köszön neki, és a szemében diadal ül; félsz tőlem, megijesztettelek...? S Balabánné nem köszön majd néhány hétig, és elterjeszti a házban, hogy becsapták, hazudtak neki, nem mentek tanúskodni mellette, pedig igaza volt... Talán ha nem gondolkozna, ha ösztönéletet élne, és nem látná előre a fiatalembereket az utcán, ahogy a feleségét követik, talán akkor elküldené őt a tárgyalásra, hogy tanúskodjon az igazság mellett, de a lelki film képei, a feszület előtt térdepelő Cserné és a kopott rézkrisztus hatására az igazság elvesztette előtte fontosságát és érvényét. Megdöbbentette ez a felismerés, mert azt jelentette, hogy ha képzeletében előre látja tettei következményeit, talán soha nem lehet következetes és határozott, és egész életében meg kell alkudnia a körülmények előtt. Nem valami biztató kilátások... S a felesége már jött is visszafelé, nyugodtnak látszott; igen, a félelem okozza, hogy az emberi árnyak közömbösen imbolyognak a sivatag peremén, amikor a felszabadulás szobra előtt vernek egy nőt...