Irodalmi Szemle, 1968
1968/1 - HAGYOMÁNY - Varga Rózsa: Forbáth Imre utolsó verse
„ábrázolj esztelenül szépnek, ne takarékoskodj fejem fölött a holddal s opálos kékségével, hatalmas vállaimra szőke szüzek kapaszkodjanak, nagy, vörös szájat foss nekem, hogy megvaduljanak a bágyadt kisasszonyok, el ne feledd óriási fiileimet, mik receptorai misztikus zenéknek, hiszen költő vagyok én — kérubokhoz hasonló, kiket földre taszított egy féltékeny Isten — sarjadéka lázadó angyaloknak! és foss végül olyannak, amilyen lenni akarok! egynek a sok közül, kinek neve és arca elveszett, kik némán és sötétben szenvednek, szerteszórva a végtelen világban, fess meg egynek a dolgozók közül, dacosnak, komornak, öntudatos kemény szemekkel, a városok fölött s a mezőkön hadd dobogjanak bosszús árnyékaink, amint sorakozunk a forradalom zászlója körül! (Ábrázolj engem így) A kész, a már megvalósult, a már konvenciókká szelídült világ tagadásával, az élet még ismeretlen tartományainak lázas ostromával a kiválasztottak álharcosi büszkeségével szolgálni az előrehaladást vagy vállalni a köznapi harc egyszerű szolgálatát, feloldódni a tömegek szürke névtelenségében — nemcsak Forbáth és nemcsak az akkori idők dilemmája, hanem a művészeté általában. És valahol ott kezdődik az igazi nagyság, ahol ez a dilemma mindkét igény sérelme nélkül oldódik fel a műben. Utolsó, ostravai költői korszakában néhány versében, amelyekben úgy tudta megfogalmazni kora leglényegesebb problémáit, hogy ugyanakkor önmagát, egyéniségét sem kellett teljesen megtagadnia — Mai Hamlet monológja, Ki vagy és merre mész?, Költőkhöz intő szózat, Panasz és remény —, Forbáth is följutott erre a csúcsra, de a steril légkör nem az ő éltető eleme volt. Nem szűnt meg számára ez a probléma akkor sem, amikor Moravská Ostraván bekerülvén a munkásmozgalom eleven áramába, legválságosabb korszakán túljutva, költészete új virágzásnak indult. A Magyar Nap című napilapban sorra jelennek meg osztályharcos versei, ő maga azonban elégedetlen önmagával, s orvosi bonckésére jellemző, hátborzongató kíméletlenséggel kutat önmagában a költői véna kiapadásának okai után: „Költői termésem úgy minőségét, mint mennyiségét tekintve elégtelen. Gyér eredmény mindenképpen, s én joggal sóhajtok fel: hát ennyi láz ilyen kevés gyümölcsöt hozott? Mi ennek az oka? Azt hiszem, nem annyira a tehetségen múlott, mint az akarat gyengeségén, azon, hogy nem tudtam áttörni származásom és helyzetem korlátait. Mindvégig megmaradtam tipikus értelmiséginek, aki a maga életének romlását, magányosságát és kiúttalan válságát jajongja. A melankóliával és rögeszmékkel vívódó modern entellektüel művészete az enyém, ki bármennyire tisztán látja is a társadalmi szükségszerűséget és az ember emancipációjának egyedüli lehetséges útját, mégsem képes szakítani osztálya magatartásával; ki a kávéházi asztalnál jobban érzi magát, mint a harcos élet viharában, s aki mértéktelenül túlbecsüli az egyéniség s az esztétikai formák értékét. Erre mutat sajátos vonzódásom a fantasztikushoz és egzotikushoz, a kalandszeretet, a magányosság és a spleen mindig visszatérő motívumai, a hajlam eltávolodni a valóságtól a formák merész, de üres játékaihoz ... Talán ez az ellentét művészi meggyőződés és az akarat gyengesége között az oka annak, hogy egyre ritkábban és nehezebben írok. Hiszen a kamaszos, felelőtlen modernizmus ideje rég elmúlt, a boldog kor, mikor mindenki nagy újítónak és forradalmárnak tűnt fel, aki az interpunkciókat elhagyta és Testvér! Kozmosz! Ember! kiáltással dobta a bámuló világ elé irományait. Jócskán kivettem ebből a részemet, s nem bánom: friss, lendületes idők lendületes írásai voltak. Azonban ehhez visszatérnem nem lehet!“ (A költészetről és magamról, 1938.)
