Irodalmi Szemle, 1968

1968/1 - HAGYOMÁNY - Varga Rózsa: Forbáth Imre utolsó verse

Nem nehéz felismerni e majdnem a perverzitás határait súroló önbolcolásban a korabeli „pártos“ kritikák szellemét. Őszintesége és sok igazsága mellett is viszolygást kelt, mert azokat az önkritikákat, beismerő vallomásokat idézi, amelyekben a józan ítélőképességükben megrendített kritizáltak ill. vádlottak hajlandók voltak önmagukról elismerni, hogy akaratuk ellenére vétkeztek az „ügy“, az „eszme“ ellen, de osztálykorlátaik megakadályozták őket abban, hogy állítólagos eltévelygéseiket, bűneiket felismerjék, hogy ellenük küzdeni, őket önmagukból kiirtani képesek legyenek. Minden dogmatizmus gyökere a személyiség elnyomásával, az egyéniség kiherélésével kezdődik, s hogy útjai hová vezetnek, azt a középkortól kezdve közelmúltunk történelméig ismerjük. A nagyobb tragédiák mellett kevésbé tarjuk számon azokat, amelyek a dogmatizmus szellemével a művészetet érték. Mint látjuk, Forbáth, a fegyelmezett párttag, racionálisan vállalta az akkori eszmény alázatos, önmagáról lemondó követését, a művész azonban végül elvérzett ettől az áldozattól.

Nemcsak Forbáth tragédiája ez a magyar irodalomban. Ha utánanéznénk, hasonló okokat találnánk Barta Sándor, Balázs Béla korai elhallgatása, Komját Aladár, Hidas Antal költői vénájának el-ellankadása, elszíntelenedése mögött is.

Volt más közösség is Forbáth Imre és a többi magyar kommunista emigráns költő sorsában, amit életművük értékelésénél szintén nem lehet figyelmen kívül hagyni, s ez a kibontakozást elősegítő nyelvi közösség hiánya. „Meg kell mondanom, hogy bolond ember, aki egyre önmagával társalog, és beteg író az, aki csak az asztalfiókjának ír... Legenda és csalás, hogy a művészet az utókornak alkot! Az igazság az, hogy élő emberek számára alkotunk, s alkotásunk legfőbb ösztönzője éppen az ő figyelmük, elismerésük, aktív együttműködésük“ — olvashatjuk ugyancsak Forbáth fentebb idézett cikkében.

E vallomás akkor született, mikor Forbáth Imre hosszú visszhangtalanság után végre fórumhoz, közönséghez jutott. Ez adta az erőt, hogy nagy válsága után újból visszatért a költészethez. A Magyar Nap szerkesztősége nagyszerű kollektíva volt, de ha helyzetéből következően mint az egyetlen magyar nyelvű kommunista napilap a csehszlovákiai és a magyarországi munkásmozgalom problémáival a középpontban át is fogta az egész magyar munkásmozgalmi glóbuszt, a mokszvai emigrációtól a párizsi és spanyol népfrontosokon át a kanadai kommunistákig, mint élő közösség, mégis csak kis, néhány emberből álló zárt világ volt Ostrava cseh- és német nyelvű társadalmában. Kortársak visszaemlékezéseiből tudjuk, Forbáth megkísérelte abban az időben is, hogy a nyelvi elszigeteltségből kitörjön, Pozsonyban a bányászok biztosító társaságánál keresett elhelyezkedési lehetőséget, de ahogy korábbi és későbbi ilyen jellegű tervei, ez sem jutott el a gyakorlati megvalósulásig. Angliai emigrációjának kéziratai igazolják: tudatosan és nagy gonddal készült arra, hogy a felszabadulás után a magyarság szellemi életébe bekapcsolódjon. Későbbi kutatások feladata lesz megállapítani: a családi kötöttégeken kívül milyen okok játszottak közre abban, hogy 1945 után végleg elszakadt a magyarságtól. A korosodó ember axiomatizmusra hajló bölcsességén kívül nyilván sajátosan alakult életkörülményeiből is következett, hogy utolsó korszakában a legtömörebb s a legrövidebb irodalmi műfaj, az aforizma-írás lett a legkedveltebb önkifejezési formája. 1963 utáni írói aktivizálódása — amit nyugdíjaztatásával járó felszabadulása és fokozatos rehabilitálása tett lehetővé — azt jelzi, hogy ha a költői pálya folytatásának nem is, de az esszé-, a prózaíró kibontakozásának megvoltak a szubjektív feltételei. Nem tudjuk, mit égetett el írásaiból, de a hagyatékában maradt töredékek arról tanúskodnak, hogy nagyszerű memoáríró lett volna, ha ebben nem akadályozzák a munkásmozgalom és a kortársak iránti túlzott tapintatból eredő gátlásai s talán betegsége és korai halála is.