Irodalmi Szemle, 1968
1968/1 - HAGYOMÁNY - Varga Rózsa: Forbáth Imre utolsó verse
megprőbáltató útjainak és kínjainak arányait tekintve kétségkívül az. De az emberi- költői sors lényege felől közeledve a kérdés megoldásához, Rimbaud félelmetesen merész kísérletének tragikuma, az, hogy az abszolút művész elérésének igényében emberi életének a költői alkotás delíriumában való teljes feloldásához, az ad absurdum szakadékához jutott el, ez a „nincs, nem lehet tovább“ rávilágít egy kicsit Forbáth Imre költői pályájának egyik tragikumára is. Rimbaud utolsó költői művének az Egy évad a Pokolban kézirata a következő konklúzióval zárul: „Most már gyűlölöm a misztikus lendületeket és a stílus különcségeit. Most már ki tudom mondani, hogy a művészet ostobaság ... Üdv a jóságnak...“ Azonban a jóságról is kiderül, hogy lehetetlen, s az emberi élet és értelem egyetlen menedéke „az emberi munka“ marad. Mint minden igazi művészt, útkereséseiben Forbáthot is az abszolútum elérésének igénye, az ezért való teljes odaadás, mindent vállalás készsége vezette. A maga módján megjárta ő is a művészi alkotás delíriumos poklainak, ha nem is a mélységeit, de legalább tornácait. A magyar avantgarde költészet néhány igazi remeke született ebből a lemerülésből, de bár az újjal való kísérlétezés szépségét, jogát soha meg nem tagadta, egyszer ő is megfogalmazta a költői lázak hiábavalóságát: Mi marad e nagy szelek után? Letört ágak s elhnrdott háztetők — Hasznosak csak a vékonylábú kis szelecskék A külváros gatyáit szárítgatva S mi marad a nagy tüzük után? Hamu, hamu, hamu Míg a kisded, pirospántlikás tüzüknél Melegedik és krumplit süt az ember.“ (Bánatos dalocska) E Bánatos dalocska után nem sokkal megírta Utolsó dalát is, megnősült, családot alapított, és a múzsa abszolút szolgálatát pillanatnyi elhatározása szerint felváltotta, de mint a később kibontakozó életmű igazolja, csak megosztotta másfajta elkötelezettségekkel. De nem a „kisded, piros pántlikás tüzek“, hanem a társadalmi forradalom tüzének élesztését vállalta a művészi forradalom lázának gerjesztése helyett. A művészet, a szellemi és az érzelmi élet forradalmasításának csődje tehát nem a költészet teljes feladásához, hanem új utakhoz, helyesebben az eredetihez való visszataláláshoz vezette, hiszen Forbáth Imrét a Magyar Tanácsköztársaság avatta költővé, az abszolút célnak látszó kitérő — mint a baloldali moderneknél ekkor általában — a reménytelenné vált, az elbukott forradalom pótlása volt csupán, amiről egy darabig hinni lehetett, hogy talán helyettesítheti, pótolhatja is az igazit. Az ezzel a hittel való leszámolást jelzik az említett versek, s e válságból a kiutat az a stílusváltás, amely Favágók című kötetében a realizmus felé való orientálódásában mutatkozik meg. Ez a fordulat a 30-as évek fordulójával esik egybe, s Forbáth Imre magánéletében is új korszak kezdetét jelzi. Otthagyja Prágát, kiszakad a cseh művészi avantgarde köreiből, orvosi állást vállal Szlovákiában, és szellemi érdeklődését a korábbiakhoz viszonyítva nagyobb mértékben foglalják le a magyar irodalom kérdései. Ebben az időben jelennek meg a szektásság határát súroló fejtegetései a Korunkban a kisebbségi magyar irodalomról és a Sarlóról. Ideológiai kérdésekben a katona fegyelmezettségével és merevségével követte a pártvezetés irányvonalát, de a proletkultos művészetesztétikai programot a maga költészetére vonatkoztatni nem volt képes. S aztán mégis megpróbálta. Favágók című versében a kísérlet sikerült, de a többi, a Szolga éneke, az Utcaseprők dala, A paraszt és még néhány ezekhez hasonló bizony a leggyengébb versei közé tartozik. Érezte és tudta ezt ő maga is, s ha ihletből, az önkifejezés kényszeréből vette elő költői ceruzáját, előző útját folytatva groteszkeket, szürrealista kísérleteket írt, mint a Csütörtök délutáni nagy fantázia, a Hálaének orvosaimhoz, A holdsugár rejtelmei stb. A kétféle stíluseszmény Forbáth szemében sokkal több volt egyszerű stíluskategóriánál, a művészet és életeszmény olyan alternatíváját jelentette, amit sokáig nem tudott egységben feloldani. Egyik ars-poetikus versében olvashatjuk:
