Irodalmi Szemle, 1968

1968/6 - FIGYELŐ - Egri Viktor: Magyar történelmi drámák

Zeitungban megjelent Die Geschichte meiner Abdankung című nyilatkozatra Károlyiné már nem tér ki, ezt nyilván emlékezéseinek második kötetében szándékozza ismertetni.

Övén év múltán kissé zavaróan hat, hogy a szerző rokonságának tagjait kereszt- és becézőnevükön emlegeti. A mai olvasók túlnyomó részét fárasztani fogja annak az utánanézése, hogy a szerző voltaképpen kiről beszél. Jó, hogy van névmutató, és szükséges is, mert nyilván akadhat olyan művészettörténész, akinek esetleg sejtelme sem lesz róla, hogy báró Hatvany Lajos első feleségét Christa Winsloe-nak hívták. De menjünk tovább: Hatvany igen termékeny író volt, de Das verwundete Land című könyvét ma nemigen tartják számon, még kevésbé azt, hogy ezt a magyar ellenforradalmi rendszer az országból kitiltotta. Éppen úgy tilos volt behozni, mint Károlyi emlékiratait.

A memoárirodalom természetéhez tartozik, hogy mindenképpen önigazolási szándékkal keletkezik, bármennyire is törekszik tárgyilagosságra a szerző. A szatmári látogatással talán többet kellett volna foglalkoznia, ez olyan gesztus volt, amely gondolkodóba ejtette a győzőket, és valószínűleg némi ösztönzést is adott azoknak, akik Smuts tábornok ismeretes 1919. április 4-i útját előkészítették.

Dr. Fogarassy László

magyar történelmi drámák

Both Béla, a budapesti Nemzeti Színház igazgatója, a Film, Színház, Muzsi- ká-nak ez év áprilisában adott nyilatkozatában többek között kijelentette, hogy a Nemzeti Színház gazdag irodalmi múltunk őrzése és továbbfejlesztése érdekében szeretne minden évadban színpadra állítani drámai hagyományaink között egy*egy olyan darabot, amelynek van mondanivalója a mai közönséghez is. A kezdet Vörösmarty Mihály Czillei és a Hunyadiak című tragédiájának rendkívüli sikeres bemutatójával már korábban megtörtént, s a sor folytatódott Madách Mózesével, melynek előadásai — megcáfolva minden eddigi irodalmi értékelést és kritikát — ma is telt házakat vonzanak, és igen valószínű, hogy Madách drámája Keresztúry Dezső ihle- tes restaurálásában a Tragédia hoz hasonlóan állandó műsordarabja lesz a színháznak.

Schöpflin Aladár 1925-ben a Mózes akkori sikertelen bemutatója idején ezeket írta:

„Irodalom — lélektani rejtély az óriási színvonalkülönbség Az ember tragédiája és Madách egyéb művei, úgy drámai, mint versei között. Megmagyarázható-e olyan okokkal, mint hogy az alkatánál fogva drámairodalomra termett költő kevés megszakítással állandóan falun élt, egészen ellentétes környezetben, színházat alig látott? Hogy olyan nemzetnek volt a fia, melynek akkor éppen csak hogy csírájában volt városi kultúrája, és olyan kornak volt gyermeke, melyben a nemzetnek más, elsőbbrendű életszükségletekre kellett fordítania minden energiáját? Vagy a költő te hetségének organizmusában volt valami szakadás, melynél fogva csak egyetlen egyszer bírta önmagát adekvát módon kifejezni?"

A tények helyesek — ugyanez megállapítható szlovák kortársairól, Zábor- skýról, Chalupkáról és Palárikról is —, ennek ellenére a Mózes esetében nincs a Schöpflin által rejtélynek mondott óriási színvonalkülönbségről szó. A Nemzeti Színház előadásai bebizonyítják, hogy a Mózes nem irodalomtörténeti ereklye, amelyet elég könyvben elolvasni, hanem máig érő tanulságaival igen elevenen ható klasszikus szépségű drámai alkotás.

Talán a vesztett háborúnak, a magyar proletárforradalom bukásának emléke homályosította el Schöpflin szemét, hogy nem érezte meg a dráma mindenkori aktualitását — írtam egy színházi levelemben a dráma új bemutatója idején. Közösség és vezéregyéniség, jövő és hagyomány, szabadság és áldozat, törvény és önös én, eszme és tulajdon, erőszakos elnyomás és önként vállalt fegyelem viszonyáról beszél a mű felemelő és megrendítő képekben, melyek — Keresztúry Dezső szavaival élve — egy „szenvedélyes sugallatos nagy lélek lávaömlésétől" forróak.

Ahogy Arany nem költötte át a Tragédiát, Keresztúry sem vállalkozott a Mózes kiegészítésére vagy újraköltésére,