Irodalmi Szemle, 1968
1968/6 - FIGYELŐ - Haltenberger Kinga: Kései beszámoló az esztergomi nyári egyetemről
Az esztergomi nyári egyetem mottója mindennap szemünk előtt volt. Tulajdonképpen rátapint a Kodály-rendszer lényegére: „...Nem sokat ér, ha magunknak dalolunk, szebb, ha ketten összedalolnak. Aztán mind többen, százan, ezren, míg megszólal a nagy Harmónia, amiben egyek lehetünk. Akkor mondhatjuk csak igazán: Örvendjen az egész világ.“ Kodály itt tisztán, tömören fejezte ki rendszere egyik leglényegesebb célkitűzését: hogy a zene mindenkié legyen, s hogy mindenki lelje benne örömét. Ennek az örömnek, a zene szeretetének forrása — amellett, hogy mindenkinek kezébe adjuk a zenélés lehetőségét — a zene megértése. Hiszen csak azt tudjuk bensőségesen szeretni, amihez értünk, aminek a lényegét ismerjük. A mai magyar zeneoktatás ebben is híven követi Kodály és Bartók hagyatékát. Minden fajta zene közül a legvilágosabb, mindenki számára legérthetőbb a népi zene, hiszen a legtermészetesebb forrásból, lényegében saját bensőnkből ered. A mai életmód az embert eltávolította ettől a zenétől. De ha meg akarjuk érteni a műzene „nagy“ alkotásait, akkor elsősorban belőle kell kiindulnunk, ahogy a világirodalom remekeit sem olvashatjuk a hazai irodalom ismerete nélkül. Ebből a szempontból kell tehát értelmeznünk a Kodály-módszer két fő pontját: — többet adni a gyermekeknek — a népdal alapján hozzáférhető zenét nyújtani. Mint a nyári egyetemen elhangzott első előadásból (Dobray István: A gyermekek zenei nevelése a magyar iskolákban/ megtudtuk, a zene 1868 óta — amikor először került az iskolák tantervébe — sok módszertani változáson ment keresztül. ^Leginkább a különféle tandalok voltak kárára, mert dallamuk nem felelt meg a magyar nyelv hangsúlyának. Ezen a téren is Kodály tett pontot a kísérletek egész sorára — ő alapozta meg a helyes módszert, amelynek alapja a népi melodika, a szöveg és a ritmus egysége, illetve a zenei anyag és a módszer egysége. A további, lényeges lépést már nem tehette meg egymaga, tehát segítség nélkül: biztosítani kellett a kimondott módszer útját a közönséghez. Tanítókra, tankönyvekre és tanszerekre volt szükség, s mindez sok év szívós küzdelmébe került. Dobray István előadása átfogó képet nyújtott az egész módszer fontosabb vonásairól. Röviden így foglalhatnám össze: A zenei nevelés középpontjában a zenei élmény áll. A zenei nevelés óráinak a gyerekek számára felüdülést, élvezetet kell jelenteniük, mert csak így lehet elérni, hogy az órán hallottakhoz később élvezettel, szívesen térjenek vissza. Minden óra egy-egy élmény. Az új tanterv biztosítja az órák változatosságát: a műsoron az elmélet mellett ének, karének, zenehallgatás és aktív zenélés szerepel. Maga az elméleti rész is játékos jellegű, itt a gyerekek ritmusérzékén és relatív hallásuk kifejlesztésén van a fő hangsúly. A zenehallgatás sem lehet passzív. A közismert és kedvelt művek meghallgatása szerkezeti elemzéshez kapcsolódik, melynek folyamán a gyerekek maguk is leéneklik az egyes szólamokat, sőt, mint tanúi voltunk, egyes részleteket a zenekari hangszerelésnek megfelelő szólamokban is el tudnak énekelni. Emellett figyelembe veszik a meghallgatott mű tartalmát, és nem hagyják figyelmen kívül a zene történelmi fejlődését sem. Magát a tantervet Lukin László mutatta be Zenei hatások a serdülő és gyermekkorban című előadásában, a- melyhez egyébként saját nyolc gyermeke adta a „demonstrációs anyagot“. Az 1921-ben jóváhagyott törvény szerint az általános iskolák alsó osztályaiban hetente kétszer fél óra, felsőbb osztályaiban hetente két óra zenei nevelés van. A tanterv figyelembe veszi a gyerekek — korosztályok szerinti — fiziológiailag meghatározott különböző képességeit. így például a legkisebbeknél a hangterjedelem körülbelül őt hang. Itt a ritmusérzékre kerül a fő hangsúly, ennek gyakorlását mozgással kapcsolják (lépés, taps vagy tematikus játék a dal ritmusában). A gyerekek ismerik a felírt hangjegyek ritmikai értékét, kézjelek alapján a hangterjedelmüknek megfelelően szolmizálnak, egyes felírt hangje gyeknek ismerik az abszolút magasságát is, és egyszerűbb kánonokat tanulnak. A 9-évesek már transzponálnak, azaz a szolmizálást különböző alapfokról kiindulva tudják végezni. A kottaírás és kottaolvasás nem okoz nekik nehézséget, még több szólamban sem. A változatos dallamot egyenletes ritmusú tapssal, osztinátóval tudják egybekapcsolni.
