Irodalmi Szemle, 1968

1968/6 - FIGYELŐ - Haltenberger Kinga: Kései beszámoló az esztergomi nyári egyetemről

zéppontjában a zenei neveléssel összefüggő problémák álltak.

Országunkban a zenei nevelés a háború utáni években háttérbe szorult. A tantervekből kimaradt, vagy csak elenyésző mértékben foglal bennük helyet. Megfeledkeztünk a zene mérhetetlen társadalmi jelentőségéről, arról, hogy a jövő nemzedék kárára lesz, ha

— gyakorlatias célokat tartva szem előtt — a természettudományos és műszaki nevelés áll figyelmünk középpontjában, mégpedig a zenei nevelés, illetve az esztétikai nevelés rovására. A Memorandum ezt a kérdést bocolgatja, rámutat a zene pozitív szerepére, az ember szellemi tevékenységének frissítésében. Ezt tudatosították azokban a műszakilag magasan fejlett országokban is — Amerikai Egyesült Államok, Japán, NDK, Magyarország —, ahol ma a zenei nevelés igen magas fokú. Tehát nemcsak a szellemi élet és a kultúra színvonalának emeléséről van szó, nemcsak egy kulturált, zenekedvelő közönség felneveléséről, hanem komoly tényezőről, amely kiegyensúlyozza a technikai-tudományos forradalom egyoldalúságait.

Az említett cikk a megbeszélés határozatát is közli. Azonnali feladatként tűzi ki a zenei nevelés átszervezését az iskolákban. Egységes jellegűvé kell tenni, tehát olyan rendszerbe kell foglalni, amely minden iskolatípust tekintetbe vesz. Emelni kell az óraszámot az alapfok osztályaiban, s az érettségi előtti osztályokban is (10, 11, 12) be kell vezetni a zenei nevelést. Ez vonatkozik a szakközépiskolákra is. Magát az oktatást korszerű módszerekkel kell vonzóvá és hatásossá tenni.

E követelmények megvalósításához természetesen tanerőkre van szükség. Ojra be kell hát vezetni a tanítóképzőkben a hangszeres nevelést, s a magasabb, illetve középfokú iskolák számára új tanerőket kell képezni.

A célkitűzés helyes, körülményeink között a zenei élet reneszánszát indíthatja el. Bár a Memorandum a határozatokat olyan szervek figyelmébe ajánlja, amelyek ezt a várva várt folyamatot megindíthatják, azt hiszem, hogy a megvalósításig még hosszú, göröngyös út vezet. Óriási űrt kell áthidalnunk, hiszen több, mint húsz éve hiányoljuk a kellő színvonalú zenei nevelést. Egy ió példa meggyorsítaná a folyamatot, s nem kellene a távolban kutatni utána!

Évről évre jönnek az érdeklődők Magyarországra. Az évente megrendezett nyári egyetemek egyike, az esztergomi Academia Istropolitana Nova, értékes és szakszerű előadásokkal siet az érdeklődők segítségére.

1967 nyarán magam is részt vettem ezen a rendezvényen.

Legelső információk szerint — amelyek alapján jelentkeztem — ennek a nyári egyetemnek Kodály Zoltán patro- nátusával és személyes részvételével kellett volna megvalósulnia. Az esztergomi nyári egyetemek — szervezőik érdeklődési köre folytán — eddig is a művészettel foglalkoztak. A legutóbbi, 1966— ban Bartók zenéjének vizsgálatát tűzte ki témául. Ekkor vetődött föl az az ötlet, hogy meg kellene szervezni egy több évre szóló ciklust. Az 1966-os tanfolyam szinte automatikusan a következő témakörre vonta a szervezők figyelmét: a zenei nevelésre. S ez a témakör bőséges anyagot szolgáltat egy négy-, illetve ötéves ciklus betöltéséhez. Az 1967-es tanfolyam tehát ennek a ciklusnak volt az első része. Feladata: a magyarországi zenei nevelés megismertetése a világgal, átadni minden érdeklődőnek az ún. Kodály-rendszer tapasztalatait, módszerét, bemutatni az eredményeit.

Ez a rendszer abból indul ki, hogy hiába rendezünk hangversenyeket, operaelőadásokat, ha nincs közönségük, ha nincs, aki őket meghallgassa, élvezze és megértse. Fel kell tehát nevelni azt a nemzedéket, amelynek létszükséglete lesz a zene, mert „a zene múlhatatlan része az emberi műveltségnek. Akiben az nincs, az nem teljes ember...“, állította Kodály. Természetesen Kodálynak soha nem volt célja — s hiba lenne, ha a zeneoktatók a nézeteit így értelmeznék —, hogy csupa hivatásos zenészt neveljen. Ez meg sem valósítható, s eltérne az eredeti célkitűzésektől. Csupán azt akarja elérni, hogy a zenének közönsége legyen, s hogy e közönség tudja élvezni, tehát szeresse a zenét. Ehhez az élvezethez a legtermészetesebb út az, hogy mindenki maga részesülhessen a zenélés örömében.

Az ember egyik jellemző tulajdona a hang, s a képesség, hogy ezzel a hanggal tud bánni. Kodály Bartókkal együtt már régen bebizonyította, hogy minden ember képes rá, hogy helyes irányítással mindenki megtanulhat énekelni.