Irodalmi Szemle, 1968

1968/6 - DISPUTA - Pašiaková, Jaroslava: Rejtély vagy tudatlanság

torzítja, illetve kicsinyli azt az eddig egyetlen publikációt, amely elfogulatlanul próbálja megmérni Kassák jelentőségét és hozadékát nemcsak a magyar, hanem a két háború közti európai művészetben is. Persze, ez a publikáció nem tűzte ki céljául Kassák rehabilitációját, mert — szerintem egész helyesen — nem is tekinti szükségesnek. Ezt a benyomást csupán a recenzens igyekszik kelteni az olvasóban.

Mivel Kassák nem közömbös a számunkra — nem is lehet az —, s mivel ez a Magyarországon oly furcsán prezentált monográfia Bori Imre és Körner Éva, az újvidéki irodalomtörténész és a budapesti műtörténész közös műve, megpróbálkozunk a magyarázattal, miért jelennek meg a magyar sajtóban olyan cikkek, mint ez, amely „Kassák átértékelését kéri“ ugyan, de nem úgy, ahogy átértékelni kellene. Igaz, a szerző a ko rábbi Kassák-ellenes támadásoktól elhatárolja magát, különösen Veres Péterétől, aki tapintatlan „vallomásában“ alig néhány hónappal Kassák halála után azt próbálja megvilágítani — túlzott szubjektivitással és igazságtalanul —, miért „nem nőtt össze sem Kassák, sem a költészete a magyar nemzettel“.

Tény, hogy csak azok a művek lépik át a nemzet, a nemzeti kultúra határait amelyek hűek ugyan a sajátos nemzeti géniuszhoz, de általános emberi problémákból és érzésekből táplálkoznak. Ezért Borival, de Kassák kortársaival, Szabó Lőrinccel és Babits Mihállyal egyetértésben is úgy gondolom, hogy Kassák már az első világháború alatt, első háborúellenes fellépésével ezt a fajta művészetet képviselte, s a leghaladóbb európai művészek között foglalt helyet. Ezzel viszont nem akarom kétségbe vonni, hogy Kassák mindig magyar művész volt és maradt. Ezért képtelenség a „humánumot“ mint a „nemzet“ (ti. a nemzeti öntudat) ellentétét idézni, ahogy Veres igyekezett a kettőt kibékíthetetlen ellentétként szembeállítani Kassák művében, amely — valóban ezért?

— sosem épült be a magyar irodalomba olyan terjedelemben, ahogy megérdemelné A tény oka azonban nyilván más lesz.

Taxner—Tóth cikkének hangneme akaratlanul is elárulja, hogy körülbelül hol kell keresnünk az okot: „...mert a kezdet kezdetétől, Ifjúkora első művészi fellépése óta teljesen tudatában volt munkás osztálydetermináltságának, mindig szocialista volt. mert ezt a szocializmust manifesztálta töretlenül egész életében, s ezt munkásságában ragyogóan össze tudta kapcsolni a legtisztább humanista érzülettel, s mindezt sajátos, újszerű, amellett világos, érthető és monumentális formában tudta kifejezni. E tekintetben hatott az egész Ady utáni nemzedékre, sőt ellenfeleire is. Sok tekintetben még ma is megfigyelhetjük felszabadító hatását..." — így fejezte ezt ki E. B. Lukáč, a magyar költészet alapos ismerője — sajnos — felhasználatlanul maradt kiadói javaslatában. (Szintén véletlen volna, hogy éppen Kassák műve nem érdekli egyik szlovák kiadót sem?)

Kassák ma kétségtelenül a legvitatottabb, de a legkevésbé tárgyilagosan megítélt költő — s éppen a hazai talajon. Ismeretes, hogy a képzőművészetben őt tekinti előfutárának az egész pop-art nemzedék, élén Vasarelyvel, világnyelvekre fordítják, s szinte az egész világon kiállítják. A franciák a legjobb mai francia költők fordításában remek antológiával tisztelegtek előtte (Hommage ä Lajos Kassák/... Már a lengyelek is lefordították első avantgardista kötetét. Jugoszláviában és nálunk is írnak róla, elismerve tágabb jelentőségét. Miért van hát, hogy éppen a hazájában nem próféta még? Talán holta után is láb alatt van valakinek? Akaratlanul is eszünkbe jut egy analógia — Adyról is vitatkoztak (persze csak holta után egy évtizeddel), Ady költő-kortársának ingerült cikke nyomán... Hogyan végződött ez a „revízió“, az Irodalomtörténetből ismeretes.

Nézzük meg közelebbről, mit kifogásol Taxner a Bori-féle publikációban: állítólag túlbecsüli Kassák jelentőségét az avantgard irányok kontextusában, amikor azt mondja költészetéről, hogy az „az irodalom korszerűségét“ jelentette. Nem túlbecsülés ez, hanem ez az igazság. Egészen fölösleges Taxner kérdése, hogy Bori e nézete alapján nem tartoznak-e a magyar irodalom élvonalába olyan nagy költők, mint Ady, Babits, József! Természetes, hogy odatartoznak, de nem az európai avantgard, hanem csupán a XX. századi magyar líra kontextusába, amely ugyebár nem mindig volt új művészeti utak feltárója az európai költészetben. Ady és József Attila esetében már bonyolultabb a kérdés, s nem tudjuk, hogy rosszindulat vagy tudatlanság jele-e, ha Taxner—Tóth éppen Kassákkal állítja őket szembe!

Nyilván félreértésen alapul az a szemrehányás is, amelyben Taxner többé-kevésbé ironizálja Bori megállapítását, hogy csak az az irodalomtörténész lesz képes a húsza