Irodalmi Szemle, 1968
1968/6 - DISPUTA - Pašiaková, Jaroslava: Rejtély vagy tudatlanság
dalomban): idegeiben hordta az alkalmat, s egyedül, nemzedék nélkül (a nemzedékek utána jöttek) szolgálta őket, mindent föladva, még a világnézetét is. A mi íróink s a magyar irodalom igazi baja nem az-e, hogy az alkalmat nem látják, nem is veszik észre? Ha valaki, én méltányolom e nemzedék viszontagságait. Tíz éven át forgatott regénytervemben — az Aranykorban — ezt akartam megírni. A remény, lelkesedés, amellyel az új időkbe léptek, az alkalmazkodás a Rákosi-kor nehezebb légköréhez, a meghökkenés, a csalódás, a dacos bezárkózás, melyet az ugratás is sarkallt (mintha az lenne a legkülönb magyar, aki a legmélyebben hallgat); aztán a felhúzott vasfüggöny, a Nagyvilág-kiadványokban ránk omló nyugati művek, a könnyű kiugrás után a nehéz írói feltételek: szinte mindenkibe ültettek valami görcsös nyomorodást. Aki a nyugati irodalom varázsa alá került, annak a vívmányait akarja kicsikarni, egészen más társadalmi és szellemi talajon. Aki az adott helyzet tanulmányozásában keres erőt, távlat nélkül teszi, a helyi képben elveszítve az emberi tanulságot. „A kívánatos szétesése" tehát, ahogy a harmincas években mondtuk sznobok és parasztok vitájáról. S a régi baj: a sok kiváló művésztehetség közt a gondolkozó hiánya vagy szóhoz-nem-jutása. De elszaladt-e vagy sem a nagy alkalom, összeszedi-e magát vagy sem a század harmadik nagy nemzedéke, állandósul-e az olvasódagály, vagy író s olvasó viszonya nálunk is hasonlóvá válik-e a nyugatihoz, még akkor is, ha Herder jóslata a nemzetet egészen elszívja alólunk: egy-két elszánt nagy tehetségnek egyedül, szédítő magasban egyre — a magyar irodalom betetőzésére — akkor is megvan a lehetősége. Ady jóslatában a legsúlyosabb mondat: „S még a Templomot sem építettük meg". Ellebzseltünk ezer évet, s most, hogy a világ kohója munkába vesz, létünknek nem marad emlékeztető nyoma. Ami felé a vándorpoéta, Csokonai, az époszokat pótló Arany s minden jóslata ellenére Ady is tekintett, haszontalan törekvéssé lett; a szentély, melybe az utódot s idegent mint létünk summájába vezethetjük be, szétesett, le- omló fal marad. Ha nő, támad köztünk egy ember, aki ezt a szégyent még mint magyar érzi, s a lehetőségeket mint világpolgár nézi, akkor ez a sok, nehéz feltételek közt lefolyt, erre szegzett élet még megkaphatja tőle utólagos értelmét, megváltását. Míg Puskin-könyvem írtam, az Irodalomalapító ábrázolt típusa és ellenpólusaként újra s újra a Betetőzőt rajzolta elém. A kettő közt a sok példából ismert s még ismeretlen közt van valami rokon. Ahogy az Irodalomalapító írói választásában, részben tudatosan, részben önkéntelen az ezen a helyen, ebből kihozható felé feszíti magát; a Betetőző a meglevő vonalakat, a megvalósult s folytatásvárőkat fogja össze azzal, amit ő tesz hozzá, ő hoz ki belőlük, míg az (függetlenül attól, ki mit fog még hozzáfűzni) a régiekkel, mint egy zárt emlékű, egy nemzet értelmét kimondó épület nézhet az utasra. S ki tudja, egyetlen ilyen mű, mely a halálra készül, nem fordlthatja-e meg a halálos jóslatot is? Egy ép népet összefűz természetes kohéziója. De mi fűzhet, foghat újra össze egy szétszóródót, ha nem a Templom, az ő temploma, amely mégis csak megépült? Jaroslava Pašiaková rejtély vagy tudatlanság A Népszabadság 1968. január 14-i számában megjelent egy cikk Hiteles portrét Kassákról! címmel. Ez a felkiáltójel azonban nem az objektivitás parancsoló szükségét jelenti, ahogy — az objektív olvasónak — első pillantásra tetszene. Szerzője — Tax- ner—Tóth Ernő a nemrég még nálunk is oly jól ismert és oly gyakori álláspontra helyezkedett: azt akarta, hogy a kecske is jóllakjék, és a káposzta is megmaradjon. Hitelességet és objektivitást kíván egy haladó művész megítélésében, s közben maga
