Irodalmi Szemle, 1968

1968/6 - DISPUTA - Németh László: A magyar irodalom jövője

láthatárunkon belül biztosan nincs, amely fölött a népi kötöttségek ennyire meglazultak volna. Ez teszi olyan kallódóvá a külföldre került magyart s nemcsak a külföldre kerültet. Mert az a fajtából-kinövés vagy kikopás, mely a kiválót az egyéniségbontás útjára viheti, az átlag embert csak kallódóvá teszi. „Kiváló“ és „átlag“ közt nálunk azonban tömegek vannak, egyaránt hajlamosak az elszánt emelkedésre s öngyilkos kallódásra, s ez a réteg a legnagyszerűbb irodalmi közönség, hisz voltaképp azt várná az irodalomtól, hogy a létét eleresztő, „vér szerinti“ nemzet helyett egy szellemi nemzetbe fogja össze, segítse be. Az életnek magasabb fokon való újjáalapítását tehát, mely irodalmunknak nemcsak méltóságot, de világirodalmi pátoszt is adhatna.

S amilyen hatalmas, kitűnő volt az irodalmi rezonancia, olyan rendkívüliek a belső szakmai lehetőségek. Az írás defloreálás, új, fel nem mért helyzetek, kimondójukat váró lelki, társadalmi jelenségek irodalomba vonása. Az orosz irodalom nagy kezdeti sebességét az adta meg, hogy mihelyt egyszer a maga lábára állt, nem is egy új nemzetet, de új világrészt, az Európán túli emberiséget kapta zsákmányul, s a felfedezést a francia kétnyelvűség, a legfrissebb európai eszközök iskolája tette magasrendűvé. A mi negyvenéveseink az előző két nemzedéktől lírában, prózában nemcsak elsőrendű eszközöket, de világirodalmi szempontokat is örököltek; a magyar szellem szinte a számukra nőtte ki alkati hibáját: a gondolkozói restséget. A túlélő öregeket ugyanakkor mély történelmi cezúra tette képtelenné, hogy az 1945 után létrejött helyzetet irodalommá éljék. író, ha ábrázolhat is új, később megismert világot, az ősképet, melyen az életet megérti, a maga ifjúságában szerzi. A szocialista Magyarország társadalomképe, a benne élő emberek gondolkozása, ez a példátlan írói préri így a fiatalabb nemzedék vadászterületévé vált. S ez az, amire a hazai, a külföldi olvasó kíváncsi. Időszerű témákról, persze számtalan regényt, drámát írtak, de ezek programozott írások voltak. Ami (összesen két-három esetben) váratlan sikert ért el: ráismerés volt; ez csakugyan rólunk szól. Az olvasó falta a klasszikusokat, hálás volt az életről lényegest elmondó idősebb íróknak, de amitől lázba jött, az új helyzet kimondása [még ha részleges s nem is a legmagasabb szinten való kimondása) volt. S ez lenne, ami a külföldet is meghódítaná, ha az nemcsak helyzetkép, de az emberiséghez intézett művészi tanítás is lenne. Ez a nemzedék ugyanis nemcsak kitűnő közönséget, páratlan írói zsákmányt kapott, de az első, amely tört úton, zenénk s részben irodalmunk presztízsével fellebbezhet a világra.

S ez az óriási alkalom mintha mégsem lelné meg fölmérőit, kihasználóit. Nemrég hívtam fel a figyelmet, hogy az én távoli, hiányos megfigyelésem szerint, melyet nem mindenki oszt, közönségünk, ez a csodálatos közönség, megingóban van. Szerintem ezt az olvasótábort — épp a magyar irodalom aspirációira — az teszi romlékonyabbá, hogy őket nem egy nagy magyar élmény szakította ki a közönyösök vagy éppen csak olvasgatok táborából, mint a Nyugat folyóirat vagy a mi nemzedékünk olvasóit, akik épp ezért igen soká hívek maradtak első megmozdítóikhoz. Ezeket az iskoláztatás, az olcsó könyv, más szórakozások hiánya nevelte könyvgyűjtésre, s ha az igényes olvasók száma még mindig igen magas is köztük, szenvedélyüknek a materiális civilizáció betörésével, autóban utazásban, s egyebekben egyre több versenytársa támad, a megmaradt is egyre kevésbé tapad — legföljebb időszerűtlen fokon — a magyar irodalomhoz; az ellenálló közvélemény terelhetővé válik, a színházból a magyar dráma kiszorul, a magyar könyvpiac, amennyiben nem a félponyva, a nyugati irodalom balkáni lerakodó helyévé válik. Vagyis épp az a várakozás van apadóban, amely ezt a nemzedéket olyan magasra dobhatta volna. Ugyanakkor a nemzedék klbontakozási sebessége Is, bár tehetségekben nem szegényebb, jóval vontatottabb, mint a Nyugaté vagy a ml nemzedékünké volt a harmincas években. Nemcsak a ló lankad, a lovas sem tudja az alkalmat igazán megülni.

Ha írók közt mindez szóba kerül, szinte egyöntetű a panasz: a kicsinyes ellenőrzés az, ami a kibontakozást lehetetlenné teszi. De bár látatlanban is osztom a fiatalabb írók panaszait, mégis föl kell vetni: vajon csak az ellenőrzés kicsinyességében van-e a hiba? A Puskin-tanulmány ebből a szempontból is tanulságos utazás volt. Ha van író, akit a korai féktelen szabadság után egyre szorosabban-szorosabban fog körül a körülmények marka: ő az. De ahogy szorult a csapda, úgy fűzött ő újabb és újabb tartományokat a jelen és jövő orosz irodalom territóriumához; a megszorításokat új és új műfajok, verses regény, dráma, széppróza, történetírás, esszé orosszá hódításával torolva meg. Miért? Mert csodálatos lehetőségszimata volt (a legnagyobb a világiro-