Irodalmi Szemle, 1968
1968/6 - DISPUTA - Németh László: A magyar irodalom jövője
a kíváncsiságot. Mi azonban nem látjuk a nemzedéket, amely (olyastormán, mint Puskiné, Gogolé után Turgenyevé, Tolsztojé) a magyar irodalom paklijában levő lehetőségeket ki tudná licitálni. A magyar irodalom a múlt század vége, Mikszáth, Revicz- kyék ideje óta hol lassan, hol rohamosan emelkedőben volt; nem jelentettünk hanyatlást mi sem, ma azonban, nem tudom, nincs-e a sok szép tehetség ellenére hanyatlóban? A betetőző Az oknyomozó történelem s Így az irodalomtörténetlrás is sok tekintetben hamis elképzelést tart fenn nagy események bekövetkezéséről. Együtt voltak ezek és ezek a feltételek: az eseménynek be kellett következnie (s ez, minthogy bekövetkezett, nem is cáfolható). A történelem azonban nem szillogizmusokban, Inkább alkalmakban hullámzik előre; a körülmények összejátszása alkalmakat teremt, s azt kormányzat, nemzet, civilizáció vagy értékesíti, vagy elereszti, esetleg észre sem veszi. Attól félek, hogy mi, magyar Írók s mindazok, akik az irodalom életét gyúrják-irányítják, az utolsó tíz évben a magyar irodalom betetőzésére, küldetéssé alakítására páratlan alkalmat szalasztottunk el, vagy hogy derűlátóbban s angolosabban fejezzük ki magunkat: „vagyunk elszalajtóban“. Mi volt vagy mi ez az alkalom? Elsősorban a közönség, a valóságos és potenciális olvasók száma, minősége. A napokban kaptam meg Gaeton Picon gyűjteményét: Az új francia irodalom panorámáját. Ű írta le egyik ismertetésében a mai francia író lelkiállapotát, melynek Jean Paulhan a terreur, rémület nevet adta. Mi váltja ki szt a rémületet? „Irodalom és közönség szétválása", „bizonyos optikai csalódások, melyek az író s olvasó közt olyan játékot űznek, hogy az olvasó mesterkéltnek érzi, amit az író őszintének vél", „az író rossz lelkiismerete, akit, miután istennek tartotta magát, az öngyilkosság s az elhallgatás vonz, nyelvét, művészete eszközeit olyan meg nem felelőnek, elfuseráltnak érzi..." „Innen a bizalmatlanság a műfajokkal, magával a szóval szemben." „Ami még termékeny is lehetne, ha határa volna, de a rémület jellemvonása, hogy nem tud mértéket tartani." „S mindezt komolyan kell venni, mert nem kevesebbre tört, mint minden irodalom megsemmisítése." Ez a csomópontjaiban idézett jellemzés azért kavart fel, mert pontosan ezt a kórformát írtam le tizenkét éve a Líráról szóló tanulmányomban, mely az újvidéki Hídban most látott napvilágot. író s közönség meghasonlása miatt az író a létfontosságú közösségi jelzéseket is egyre arisztokratikusabb formákba zárja, s az idegenkedés, melyet ezzel kivált, még vadabb „becsavarodísba", ahogy Jean Paulham mondja: gyanakvásba kergeti a circulus vitiosus törvénye szerint. Hogy ez a szakadás milyen fokú, azt Párizsban láttam. Nagy költők kötetei ezerötszázas példányban évek alatt fogynak el, szerzőjük állami slnecuráből él; a jobbfajta közönség a klasszikusokat falja. A Sorbonne-ra járő diáklányok alig egy-két kortárs író nevét ismerik. Már abban a tanulmányban figyelmeztettem a költőnőt, akihez intézve volt, hogy nálunk egyelőre nem ez író és közönség viszonya; fölösleges tehát ebbe az arisztokratizmusba, annak dacos, elutasító vívmányaiba belecsavarnunk magunk. Nálunk különféle körülmények összejátszása folytán (melyek közt legfontosabb az irodalom félszázados nevelő munkája, a szocialista iskoláztatás s a szellemi éhséget fenntartó érdeklődéssel társult kollektív szorongás) tömegnyi olvasóréteg nőtt fel, amely nem hogy lehúzná, fölfele unszolja az írót, ahelyett, hogy sértett gőgbe torkollná, nagy demokratikus vállalkozásra biztatja: neveld a képzeletem, csiszold az ízlésem, nyisd fel az eszem. Egy fiatalon klasszikussá ért, de igazán nem könnyű költő járt a napokban nálam. Sajó menti községben, Dunakeszin szavalták megdöbbent módon az oratóriumát. A magyar író erre a közönségre van mint hangszerládára szerelve. Az irodalomban az van, ami különbözik. Ezt a különbözést keresi az egyéniségkibontás csigázásával, sokszor iszonyú heroizmus árán a nyugati költő is. De milyen kivételes és boldog állapot a különbözést nem szándékunkból, hanem ebből az alapvető író-olvasói viszonyból meríteni. A magyar írónak még az is szerencséje, ami nemzetének szerencsétlenség. Az állat fajtájában él, annak a reflexeit bonyolítja le egyéni életében is, de még az erős népi kötöttségű embert is védi, korlátozza fajtájának a törvénye. Az igazi individualizációhoz ezért van szükség bizonyos fokú „fajtából kinövés“-re. Nos, a világnak alig van népe.
