Irodalmi Szemle, 1968
1968/6 - DISPUTA - Németh László: A magyar irodalom jövője
A mai nyelvész ebben a „félős“-ben képmutatást érez. A császári könyvtárnok régi sérelmek sebeit őrzi: hasonló kijelentéseiért egyik magyar országgyűlés szorította anonimitásra, s mint a pánszláv mozgalom megbántott előfutára szúrta be jegyzetét. Schlöser azonban jelentős munkát Irt a magyarországi németségről, s a magyarokról más értesüléseinek is kellett lennie. Az pedig, hogy Herdemek (aki annyi jóakarattal fedezett fel az európai tudat számára népeket) nem volt, szinte súlyosabb magánál a jóslatnál is. így hát, amikor több szakaszban, kisebb-nagyobb izgalmak közben tudomásomra jutott, hogy a német nyelvterület három államában egy Herder-dfjat alapítottak, amelyet a múlt évben két jugoszláv és két lengyel kapott meg, ebben az évben pedig a bécsi egyetemen egy bolgár, román, görög s két csehszlovák mellett két magyarnak fogják ünnepi körülmények közt átnyújtani, kellőképp elő voltam készítve rá, hogy a díjkiosztásban rejlő iróniát élvezni tudjam. Az világos volt, hogy a névadók mire gondolnak. A szláv népek, főként a csehek és szlovákok, Herder könyvében olyan hozományt kaptak, amilyet fejletlen állapotában nép más nemzet tudósától alig. A szlávságnak azt a képét, melyet szláv irodalomalapítók nemzedékei melengettek, Herder költötte meg: a békés, dúlásban s hadviselésben járatlanabb nép, mely a germánok, hunok, avarok nyomában szállta meg az üresen maradt területeket, mezőgazdaságával megszelídítve a Don és Elba közét s kereskedő városokkal rakva meg a Keleti-tenger partjait, hogy aztán a frank, majd a szász-normann visszaütés tűzzel-vassal irtsa, jobbággyá süllyessze, ami ha rájuk kény- szerített is némi szolgalelkületet, a szabadabb foltokon még épen üt ki az eredeti emberiesebb természet. Herder, aki maga is a szláv végekről jött, lelkészi pályáját Rigában kezdte, a szláv barátságban szintén Schlöser tanítványa volt, aki (mint akkoriban több német) férfikora javát Pétervárt töltötte, és ott ismerkedett meg a szláv s finnugor nyelvekkel is. Herder szláv vonzalmába egy kis német bűntudat is vegyült. A róluk szóló fejezet végén ezzel fordul az elmaradt, fejletlen népekhez, akiknek a földön nagyobb tér jutott, mint történelem: „A változó: idő kereke azonban feltartóztathatatlanul forog... s el sem gondolható másképp, minthogy törvényhozás s politika Európában mindinkább a csendes szorgalmat, a népek egymás közti érintkezését fogja előmozdítani... akkor ti, oly mélyre süllyedt, egykor szorgalmas és boldog népek, ti is fölserkentek hosszú rest álmotokból, megszabadultok rabbilincsetektől, szép tájaitokat az Adriai-tengertől a Kárpát hegységig, a Dontól a Muldáig tulajdonotokként használjátok, s a nyugodt szorgalom és kereskedés régi ünnepeit ülhetitek rajta." Elképzelhető, hogy olvasta ezt a Deák téri templom evangélikus lelkésze, a szlovák Ján Kollár, a Szláva leánya szerzője. S ha az új alapító Herderről nevezte el díját, nyilván azt akarta mondani, hogy a történelem brutalitásai után ez a szeretet, érdeklődés (s tán bűntudat) fordul most felétek, megbántott, felserdült népek felé; hogy azt, amit akkor ígéretként is megbecsültünk, most érett művekben koszorúzzuk meg, továbbítsuk népünk s Európa érdeklődése felé. Nem gondolhatott rá, hogy a jutalmazandó népek közt van egy, melyben a Herder név másféle képzeteket kelt. De ha gondolt volna is, meg kellett volna őt nyugtatnunk, hogy ez a jóslat nem annyira Herder, mint őseink mulasztásáról szól, akik semmit sem tudtak Európa tudatába írni, ami a csendes vívmányokat a harckészségnél többre becsülő lelkészfilozófus figyelmét fölkeltette volna, s hogy a változatok gazdagságában örömét lelő herderi szellem, amely akkor fájdalom nélkül nézte elmúlásunk, ma természetéből folyó helyesléssel pillant a bécsi díjosztásra, mely öntudatlanul épp a névadó jóslatét igyekszik megcáfolni... De ha mindez nyilvánvaló volt is, mikor a bécsi egyetem zsúfolásig telt dísztermében a harsonások és dékánok szegte emelvényről a rektor (tán hogy az agg román költőt, Arghezit kímélje) lejött, s az okmányok és érmék kiosztása közben a középen ülő Kodály Zoltánhoz ért, a felharsanó taps egy kis ironikus vidámságot lebbentett át rajtam. A másik hat tudós, író is megkapta a maga taps rátáját, de ami itt csapott fel, az udvarias adag háromszorosa volt: ennek a díjazottnak nyilván nem a Herder-dlj adott a hallgatók szemében rangot, hanem az ő jól ismert neve és műve a Herder- díjnak. Ha nyelvünk elenyészik is, gondoltam, valamit mégiscsak csináltunk előtte. (Azaz csak gondoltam volna, ha a jóslat ereje, ott Bécsben, százhetven év távolából is egyensúlyt nem tart a díj örömével.)
