Irodalmi Szemle, 1968

1968/6 - DISPUTA - Németh László: A magyar irodalom jövője

Agonizáló irodalom

Herder jóslata, hogy a magyar nép nyelvével együtt elenyészik, 1791-ben látott napvilágot, a II. József uralmát követő országgyűlés idején, mely a nemzeti önérzet s életvágy felbuzgása volt. A könyv egy 1795-ös kimutatás szerint nálunk is a legolvasottabb munkák közé tartozott, s alig képzelhető el, hogy művelt, magára adó elme legalább a ránk vonatkozó részt ne ismerte volna. Országgyűlési követek persze köny- nyen túlteszik maguk az ilyen rémlátáson, vagy politikus módra azt is a maguk malmára próbálják hajtani. Még a nagy műveltségű Teleki József gróf is ilyenformán tett: ha a jozefinista világ tovább tart, az a jóslat könnyen valóra válhatott volna.

Jobban meg kellett döbbentenie Herder jóslatának azokat a magyar literátorokat, akik szétágazó kezdetek után akkor próbálták — épp a német példa nyomán — a megéledt nemzeti irodalmat megemelni, „csinosítani". Három irodalomalapító is működött nálunk akkoriban: Kazinczy műremekek fordításával az eszközöket akarta megteremteni, Kármán József a pallérozottabb társaságot a magyar irodalom olvasójává csábítani, a jobbágy származású, tüzesebb Bacsányi nem a szót — a dolgot kalapálni. S a három nagyformátumú tehetség körül, akik többé-kevésbé mind a német irodalom hatása alá kerültek, ekkor alakult ki az első, Ízlésben és eszmékben összekapcsolt magyar írónemzedék, a Verseghyeké, Daykáké, Virágoké. Hogy érhette őket a nagy német tekintély szava, aki azt ítélte halálra, amibe ifjúságuk beleadták? Hisz ők nemcsak azt tudták, ki az a Herder, de azt is, hogy jövőt ajándékozott nemzeteknek, melyeknek jelenük sem volt, ahogy egyikük kifejezte: „a legkopárabb mezőket is gyönyörű virágokkal díszítette". Az íróra mint egyénre is az a legsúlyosabb (bénító vagy dacra késztő), ha olyan ember vágja le, akit tisztelni kénytelen. Hát egy irodalomalapítóra, ha nemzetét!

De ha azoknak az éveknek a lendülete, a bennük készülő cáfolat akkor túl is tette magát a jóslaton, milyen mélyre kellett ivódnia azokba, akik tudtak róla (s rajtuk át azokba is, akik nem) a Ferenc-kor sötét évtizedeiben, mikor első írónemzedékünk szétdobása, kiirtása után mintha a jóslat készült volna az elnémult országban gyors teljesedésbe menni. Most már nemcsak az írók szenvedtek tőle; Széchenyi István, tán egy kis túlzással, így festi meg múzeumalapító apja öregkorát: „A magyarnak napról napra mélyebbre való süllyedése és azon remény nélküli nézet, miszerint nemsokára és elkerülhetetlenül fogna éltünk végórája ütni, okozá olyan sokszor keserű epedé- sét“. S a forrás bizonyítékául: „Herder mondása volt mindig előtte, éljen az ember, mintha örökké élne, de minden nap meg is halhatna." A romantika máshol is a magány kórképe volt, nálunk azonban egy Kölcsey művelt érzékenységében a nemzet magányérzését szűri ki a korból. Herder jóslatában az ő számára az lehetett a leg- bántóbb, hogy az európai népek családjának ez a nagy kitágítója minket nem tart e családba valónak; a kard jogán szálltuk meg a helyet, melyet a többi nép szorgalma lassan visszavesz. A herderi jóslatnak ő lesz az első átfogalmazója is. „Es más hon áll a négy folyam partjára. Más szózat és más keblü nép. S szebb arcot ölt a föld kies határa, Hogy kedvre gyűl, ki bájkörébe lép."

Amikor a kétségbeesés summázódva tetté válik, s csodát tesz: a Duna-népek közt épp a magyar ugrik ki elsőnek megújhodásával, a közérzetté vált jóslat abban a két évtizedben is dolgozik, amelybe mint történetünk legfényesebb szakába, a magyar reformkiyba szoktunk visszapillantani; Széchenyi heroikus alkotó kedvében éppúgy, mint a szózat nemzethalál-látomásában. Bajza 1845-ben írja (nem 5-ben vagy 25-ben): „Múltadban nincs öröm, lövődben nincs remény, Hanyatló szép hazám". S a forrás: „Hullámtól vert sziget, Kit mint elsüllyedőt ezer jós emleget". Csak Kossuth s még inkább Petőfi lobogása tudta ezt a látomást néhány évre az álmos, gyanakvó szemekről elkergetni.

A kiegyezés, bár idegességünket rögzítette, sok valódi lehetőséget biztosított a nemzetnek. A kétfejű nagyhatalom egyik fejévé lettünk, a Pestre felszármazott parasztfiú egy világváros épülésén dagaszthatta szívét, a kapitalizmus látszólag ránk is kiöntötte bőségszaruját, tudományos intézmények, iskolák, klinikák dolgában előttük jártunk a környező népeknek, neofiták a magyarság beolvasztó erejéről ábrándozhattak. S ebbe az új ezer évet ígérő korba, melynek kis országgyűlési, viharok voltak az eseményei, egyszer csak újra beleszól magyar szenvedéllyel: Herder jóslata. Én azt a jóslatot 1918-