Irodalmi Szemle, 1968

1968/6 - DISPUTA - Németh László: A magyar irodalom jövője

A németeknél, ha a sok kisebb érdemet néhány nagy névbe akarjuk összevonni, az irodalomalapítás vagy újraalapítás műve két ember közt oszlik meg: Lessing a déllel átjárt, ízlésesebb német irodalmiság úttörője, azé, amelyik Goethét adta; Herder a távlatokat nyitó, az időt felfedező, a történelmet organikus képződmények kibontakozásaként látó szellemiségé, amely Schillert és a német romantikusokat. Természetes hát, hogy Puskinnal foglalkozva, mint más irodalomalapitőkra, a németekre is vetettem egy-egy összehasonlító pillantást. Az Anyegint véletlenül a Pan Tadeusz-sál olvastam egyidőben. Borisz Godunov fordításom Lessing Emilia Galotti]& s Kleist drámái közé szorult. Puskin levelezése így kapta a Herder-levelezés keletnémet kiadását ellenpárul.

Herder levelezése persze nem olyan bűbájos olvasmány, mint a Puskiné. Körülbelül úgy viszonylik hozzá, mint a sok évi ideálból eszményi feleséggé vált Karolina, akihez harmincöt éven át mennek a levelek, Puskin Don Juan-i jegyzékben pergő szerelmeihez s megrendítő házas drámájához. így aztán a weimari ide-oda vetett irodalmi szálak követése közben egyszer csak a jóslat jutott az eszembe. Hogy is vagyunk Herder jóslatával? Mert hisz akármilyen nagy ablaknyitás volt ő a németség és más népek számára, mi magyarok mégiscsak azt jegyeztük meg róla, hogy ő volt, aki a magyarság kiveszését, nyelvünk elenyészését megjósolta.

Ezt a jóslatot én is emlékezet előtti időktől ismerem, de csodálatosmód sosem ellenőriztem, hogy is hangzik. Pedig a könyv itt van megtépázott kis könyvtáramban. Egy öreg orvos hagyatékából került hozzám, több német klasszikussal, köztük a német nyelvű pantheonomban olyan fontos szerepet kapott Grillparzerrel. Herder összegyűjtött munkáiból, nyilván nem véletlen, csak ez az egy kötet volt meg — az ldeen zűr Philosophie der Geschichte dér Menschheit — a múlt századi olvasó könyvei közt. A negyedik részben, pontosabban a tizenhatodik könyvben, ahol a világtörténet-építő bölcselő az északi népeket, köztük a történelemépítésből kimaradt finneket veszi szemügyre, harsány aláhúzások jelzik, hogy megjelentek a magyarok.

A részlet meglepetéssel kezdődik. 1731-ben, amikor nálunk még évtizedekig kétségbe vonták a halszagú rokonságot, sőt Gyarmathy Sámuel korszaknyitó könyve sem jelent meg, Herder már a finnek, lappok, észtek, lívek, vogulok, mordvinok, cseremiszek közé sorol bennünket, oda, ahova a mai finnugor nyelvészet. Nincs szó tehát vaskos" tudatlanságról. De rosszakaratról sem. Ha a finnugor népek közt érett művelődés sehol sem fejlődött ki, abban Herder szerint nem képességük, hanem helyzetük a hibás. S itt megint: „A Keleti-tenger népeinek a sorsa általában szomorú lap az emberiség történetében“. E résztvevő sóhaj után következik a rólunk szóló bekezdés: „Az egyetlen nép, amely ebből a törzsből a hódítók közé nyomult: a magyar“. S megint elég pontos rajza délre sodródásunknak: kazár birodalom, Pannónia meghódítása, amit nyugati kalandozásokként szoktunk szépíteni: „míg aztán vereségeik meg nem szabadították tőlük a birodalmat; sőt Magyarországból is apostoli birodalom lett". „Itt élnek most

— ugorja át a közbeeső kilencszáz évet — szlávok, németek, románok s más népek közt, a lakosság csekélyebb részeként, s századok múlva a nyelvüket is alig lehet majd megtalálni."

Az elporladt olvasó két jegyzetet hagyott a lapszélen. Az egyik pontos fordítása annak, amit a tüzes-magyar Dugonics mondott száz évvel előbb a Herdert olvasó lovastisztnek. A másik alaposabb tájékozottságra vall: „Vielleicht nach Schlösers Štatistik“. Tán Schlöser statisztikája alapján. Ez azért lep meg, mert egy fiatal filológus, Dümmert Dezső, nemrég küldte meg (Görgei ismeretlen lévai napiparancsával együtt) a maga különlenyomatát: Herder jóslata és forrásai. Az ő kutatása szerint ugyancsak Schlöser könyve, az Észak története volt a jóslat sugallója. A filológus persze tovább ment, mint a széljegyzetíró. Szerinte Schlösernek is volt forrása: Oláh Miklós Hungaria című munkájának XVIII. századi kiadása, melyet a bécsi könyvtár igazgatója, Kollár Ádám adott ki, és látott el jegyzetekkel. Oláh azt hangoztatja, hogy a soknyelvű Magyarország nemzetiségei összehangolódást mutatnak. Kollár ehhez fűzi hozzá, a XVIII. századi kép alapján: „a szlávok nemcsak az ország legnagyobb részét fogják körül, úgyhogy Európának ez a tája ismét azt az arculatot mutatja, amit a magyarok bejövetele előtt, de magába az ország belsejébe is visszatértek, s az ország minden vidékén széliében elterjedtek. Magyarország legkisebb része az, amit a magyarok bírónak, és félős, hogy maga a nyelv is eltűnik olyan módon, ahogy a kunok nyelve elenyészett.“