Irodalmi Szemle, 1968
1968/6 - Mňačko, Ladislav: Hogy ízlik a hatalom (részletek)
Frank már jó néhány állami temetésen részt vett, olyanokon is, amelyeken az emberek szeméből feltörtek a könnyek. Itt a szemek szárazak. Ez a halott, aki a sajtó és a rádió szerint nagy és pótolhatatlan, ez a halott végtelenül magányos. Senkije sincs. Frank éppen a díszőrség — a generálisok és a pionírok hatos csoportjának — váltását fényképezte, amikor valami történt. A termen elfojtott lélegzetvé telek zizzentek át, az emberek megmerevedtek helyükön, s szemüket kíváncsian a bejárat felé meresztették. Frank pár érthető, el nem nyomott óh-t hallott elröppenni. Nem kellett arra néznie. Tudta, mi játszódik le a bejáratnál, kiolvasta és kiérezhette minden tekintetből. Ö van itt tehát? Annyit hallott róla, annyi csúnyát! Tehát így fest? Természetesen az arcát fátyol fedi, de még így is látni, milyen szép. Azt mondják, nem éltek valami jól. Jól? Rosszul éltek, csúnyán. Ogy hírlik, az asszony jeleneteket rendezett, a férje pedig gyakran megverte. A közeli toronyban elütötte a tizenegyet, amikor az özvegy megérkezett. Azok, akik útban voltak, félreálltak. Az özvegy az elhunyt apjával és húgával jött. Testvére vezette, saját testvére, a követ. Fent az erkélyen a zenészek is megérezték a pillanat drámaiságát. Két zenész feje tűnt fel, s a zenekar egy ideig valahogy bizonytalanul játszott. Még most is gyönyörű, mint egy buja menyét, állapította meg, s bizonyára nem volt egyedül ilyen véleménnyel; mindenki, főleg a nők méregették szemtelen kíváncsisággal. A lába? Öh! A bundája? Perzsa. Ah! A kalapja? Uramisten! Frank is alaposan szemrevételezte. A lába? Karcsú, nyúlánk, szép formájú. A bundája? Moszkvából való. A kalapja? Bécsi. Harisnyája, táskája, kesztyűje? Bécsi. Bizonyára időben tudomására adták, hogy nincs remény. Frank azon kapta magát, hogy testének vonalait méregeti a bunda alatt. Ha zsákot vesz magára, a hatás akkor sem marad el. A fekete szín csak kiemeli vágyakozó és vágyakat ébresztő varázsát. Kalapja alól néhány szőke hajtincs bukott a homlokára. Azt beszélik róla, hogy egy ismert színész szeretője. Hogy a villa hátsó bejá - rátán jár be hozzá. Frank nagyon jól tudja, hogy ez ostobaság. A villát éjjelnappal őrzik. Azért nem ennyire ostoba nő. De Frank időnként az egyik mellékutcában látta feltűnő kocsiját parkírozni. A színész, akiről beszéltek, nem ott lakott. Viszont Frank tudta, ki lakik abban az utcában. Az ő mesterségéhez ugyanis hozzátartozott, hogy tudja, hol lakik a társadalom elitje. A közeli toronyóra elütötte a negyed tizenkettőt. Az özvegy felállt. A többiek szintén. A bátyja a kijárat felé vezette. Két alkalmazott feleslegesen ügyködött körülöttük. Azok, akik ott álltak, tudták, ki távozik, felhívás nélkül is utat nyitottak előtte. Mikor már csak az özvegy hátát látta, akkor döbbent meg Frank. Uramisten! Hol van Martin? Miért nem jött a mostohájával? Az ő fia volt, mégiscsak az ő fia volt, mit számít az, ha a halott annak idején kitagadta a családból a moszkvai egyetemen elkövetett csúnya história miatt? Talán a halál után is érvényes még a kitagadás, mint valamikor a középkorban? Martin a halott egyetlen fia volt, és Frank tudta, mennyire szerette a gyermeket. A kitagadást is más sugallta, s bizonyára szenvedett miatta. Miért nem volt itt Martin? Miért nem jött el? Nem akart, vagy az özvegy nem kívánta, hogy jöjjön? A mostoha és a fiú gyűlölték egymást az első pillanattól kezdve. Az ilyen gyűlölet nem halványul el, s nem torpan meg semmi előtt.
