Irodalmi Szemle, 1968

1968/6 - Mňačko, Ladislav: Hogy ízlik a hatalom (részletek)

De ha valaki más jön a helyére, mi lesz akkor? Valaki más? Hatalmasabb? Elszalaszt Galovič egy ilyen alkalmat? Hisz ez volt az egyetlen fészek, ahová még nem telepedett le. Most alkalma van rá. Galovič... ő a véget jelenti. Hogy Galovič a véget jelenti, abban mindannyian biztosak.

De nem kell, hogy Galovič legyen, jöhet valaki más, akiről sejtelmük sincs, hogy számításba jöhet. Mégse jön a vég? Jön. Ez lesz a vég. Egymás után eltávolítja őket, s felhozza a maga embereit. Nagyon jól emlékeznek rá, hogy a halott hogyan hozta fel a kerületről az embereket, mikor évekkel ezelőtt előléptették.

Ez a vég. Ha rajtam kívül akárki lesz is az utóda, mindennek vége. Ha kívülről jön valaki? Vége. Galovič? Vége, vége ...

Frank ismeri őket. Szemeiket is ismeri. Ki lehet olvasni belőlük minden gondolatot. Frank jól tudja, mire gondolnak, s mire fognak gondolni az eljövendő percekben. Frank nem olyan pesszimista, mint ők, ha a jövőjükre gondol. Vég? Kicsit igen. De nem egészen. Majd valamivel kisebb, de mégsem egészen kis autókban utaznak. Kisebb jelentőségű, de azért jelentős hivatalba. Végül még választhatnak is, hogy melyik felelne meg a legjobban. Nem olyat, amihez képességük lenne, hanem amit szeretnének. Kisebb villákba költöznek, de mégiscsak villába. Sajnos, lakbértérítés, Ingyen koksz és házmester nélkül.

S új posztjukon mit tesznek majd? Észrevétlenül, könnyedén eltávolítják az ottani személyzetet, s a saját embereikkel pótolják a megüresedett helyeket. Akiket ismernek, akikre támaszkodhatnak. A sajtóban ritkábban jelennek majd meg, s nem az első oldalon. De megmaradnak, a nemzet nem feledkezik meg róluk egészen.

A láthatatlan zenekar az erkélyen a gyászzene első taktusait kezdte játszani. A díszőrség hat tagja még jobban kihúzta magát. Mozdulatlan vigyázállásba merevedtek. Két férfi kitárta a nehéz bronzkapu szárnyait. Frank lencsevégre kapta az első belépőket, majd kiment rövid időre az épület elé. A fagyos, kel lemetlen szélben a várakozók százai toporognak. A feketébe öltözött, búcsúzó polgárok hosszú sora hullámzott, és előremozdult. Az üzemek és szövetkezetek, szervezetek, társadalmi és politikai szervek képviselői a ravatal elé helyezték koszorúikat. A rendező feltűnés nélkül mutatta, hová tegyék. Fontosság szerint. A szervezet jelentősége alapján.

A kígyózó sorból aligha is vette észre valaki, hogy akad itt néhány ember, akik nem hagyják el a gyásztermet. A készültség és a megfigyelők. Mindenre figyelnek, mindannyiuknak előre megszabott feladatuk van. Az épület előtt nincs elég ember? A „tartalékoknak“ egy óra hosszat ki kellene tartaniuk. A férfi, akire ezt bízták, tapasztalt ember, és fel tudja mérni a polgárok számát, s azt is tudja, hány ember vonul el óránként a ravatal körül. Ha a várakozók sora kint fogyna, hátramegy az irodába, a temetési rendezőbizottsághoz. Ott valaki felemeli a telefonkagylót, felhívja valamelyik iskolát vagy üzemet. A vonuló sornak folyamatosnak kell lennie, kellemetlen volna, ha hézagok keletkeznének, ha megszakadna, ha megtörténne, hogy nem volnának, akik a ravatal körül elvonuljanak. Minden túlontúl szervezett, a polgárok eme búcsúja nem tűnik spontán érdeklődésnek, nem tűnik valódi gyásznak, valódi veszteségérzetnek. De talán nem is akarja ezt senki; két nap alatt a halott államférfitól kétszázezer ember vett búcsút. Emellett, akik itt járnak, mind jól tudják, hogy a veszteség egyáltalán nem nagy, hisz ez a halott már rég leíródott, s elfelejtődött; az utolsó hónapokban mintha már nem is létezett volna, csupán hirtelen megbetegedése mentette meg a nyilvános bukástól, a szégyenteljes kiűzetéstől, a helytartói székből.