Irodalmi Szemle, 1968
1968/6 - Mňačko, Ladislav: Hogy ízlik a hatalom (részletek)
hat tagja elvált a csoporttól. A személyi titkár visszarendelte őket a függöny mögé. „Egészen az elején kezdjük, elvtársak... a bevonulással, mindent, mintha élesre mennénk, kérem.“ A hat férfi elvonult a függöny mögé, és sorban kettesével tértek vissza... A ravatal elejéhez meneteltek, ott kettéváltak, az egyik hármas csoport a jobb oldalon, a másik a bal oldalon állt meg a halott mellett. A titkár ugrált, dirigált, rendezett, kiabált, kioktatott, dicsért: kitűnő, elvtársak, a bevonulás hibátlan volt, Így kell ennek lennie, kérem a többieket, jól jegyezzék meg, jöhet a második váltás, most a cserét gyakoroljuk be, akik a ravatalnál állnak, a helyükön maradnak mindaddig, míg mindegyikük mellé oda nem áll a másik elvtárs. Az első díszőrség ezután kivonul, a ravatal előtt felzárkózik kettes sorba, az új díszőrség ekkor helyben egy oldallépést tesz, oda, ahol az előbbiek álltak, kérem, elvtársak, a bevonulástól... A titkár elemében volt. Egyszer itt, másszor ott volt, tanácsot adott, ha az elvtársak közül valakinek vakaródznia kell, vagy az orrát csiklandja valami, vagy akármi más adódik, nyomják el azt, kérem, magukban, ez méltatlannak hatna, sziklaszilárdan, elvtársak, sziklaszilárdan, kérem, a bevonulás előtt ellenőrizzétek egymást, jól van-e megkötve a nyakkendő, ez komoly aktus, elvtársak, méltón kell hatnia ... mindannyian voltatok katonák, nem kell, hogy tanítsalak benneteket, merre van a jobb és a bal oldal, a kettősök kivonulásának pillanatát a bejárat felett levő apró vörös lámpa jelzi, ha harmadszor villan, lépjetek ki... így, s most próbáljuk meg még egyszer, elvtársak, teljesen elölről... A titkár felülmúlta önmagát, ugrált, mint a csimpánz, megfeledkezett a halottról, ez az ő napja volt, az ő nagy napja, mint a díszőrség vezetője, egyszeriben a politikusok, generálisok, művészek fölé került, dirigálhatta őket, parancsolhatott nekik, állnak előtte, mint a taknyosok, nyelik minden parancsát, ma néhány percre az ő uruk lett, uralkodójuk, megfeddheti őket, kritizálhatja, még többet is tehet, rendelkezhet velük, a díszőrségben sok függ attól, hogy ki milyen helyen áll, s mikor áll, a sorrendet és a csoportot ő állítja össze, egyedül ő... Franknak úgy tűnt, nem a halott, de a személyi titkár itt a fontos személy. S emellett ez az egyetlen szolgálat, amit a főnöke számára megtesz, mivel rövid ideje, hogy hozzá került, a megbetegedése előtt néhány nappal lépett be, Frank azelőtt sohasem látta, nem tudja, honnan jött, s azt sem, hogy a titkár felesége szőke-e, avagy barna, ez az egyetlen szolgálata, egyetlen, első és utolsó... Az új kabinetfőnök más személyi titkárt vesz maga mellé, s ha mégse, ha valamilyen módon megtetszik neki ez? Ezért van a nagy hév, ezért a nagy lelkesedés, felel a díszőrségért, s annak rendben kell lennie. S mindenki észreveheti, hogy rendben is van. Frank bosszankodott. Micsoda ízetlen komédia. Tisztségviselők, hatalmi emberek itt a bevonulást próbálgatják; Frank megérti, hogy hasonló esemény nem lehet meg jó előkészületek és átgondolt szervezés nélkül, de ami sok, az már mégiscsak sok. Az üvegbura alatt itt elvégre halott fekszik! Csakhogy az itt mellékes volt, nem róla volt szó, senki észre se vette, a halott a nézők számára van, ők pedig színészek ezen a pódiumon, az emberek figyelik őket, észreveszik és susognak — ez ez, és odébb meg amaz... így hát próbálnak, gyakorolnak, végre is itt a nyilvánosság csodálatában állnak, s közülük mindegyik szívesen nézeti magát. Frank más, hasonló komédiára emlékezett. Felidézte azt a furcsa városi képviseletbe való választást, ahol az előre megbízott jelölők javasolták megválasztani az elnökségbe az előre kijelölt kandidátust, és mindannyian felemelt kézzel értettek egyet a javaslattal — vakon, az igazi választásokat két óra múlva ejtették meg. És senki sem szólt ellene, senki sem állt fel, és nem ment el, ezt
