Irodalmi Szemle, 1968
1968/6 - Mňačko, Ladislav: Hogy ízlik a hatalom (részletek)
az egész cirkuszt úgy fogták fel, hogy ez fegyelem és kötelesség, s a tetejébe még becsület dolga is. Vajon utólagosan közülük valaki is felfogta, hogy mindez másként is lehetett volna? Ez nem hagyta békén. A „próbára“ elkattingatott egy egész filmet. Olyan emberek voltak ezek, akik mindannyian hozzászoktak a vakító villanyfényekhez. Egyáltalán nem vették észre, hogy valaki itt velük a bolondját járatja. Csak a titkár figyelt rá. Kedves mosollyal jutalmazta Frankot, szemei ragyogtak — ebből a felvételből akarok egyet, meg kell, hogy nagyítsd, parádés fénykép lesz, én az előtérben, s vezényletem alatt hat generális! Valamikor a kezdet kezdetén Frank hasonló nem méltó felvételeket, nem méltó helyeken bizonyos belső feszültséggel fényképezett. Mi lesz. ha egyszer valaki észreveszi, hogy ezzel a fényképezéssel valami nincs rendben? Idővel rájött, hogy ezek meddő aggodalmak. Megszokta már, hogy nem látják, nem érzékelik, nem vesznek tudomást róla. A tárgyhoz tartozik, maga is tárgy, mint ahogy a kapcsolót, amellyel bekapcsolja és kikapcsolja a fényt, ugyanúgy a fényképészt sem tartják számon. Frank ma meg nem engedett kompromittáló, kínos felvételeket készít szemtelen biztonsággal. Ez a titkár is csak azért vette észre, mert új, s még nem szokta meg. II. Frank archívumában tizenöt májusi tribün van. Tizenöt átfogó felvétel és sok detail felvétel az egyes személyekről. A tribünök mind egyformák, de mikor nemrégen Frank összehasonlította a legrégebbit a legutolsóval, az elmúlt évivel, nem talált rajtuk egyetlen megegyező arcot sem. Hová lettek azok a nagyok, nagyításra méltók a tizenöt év előtti időkből. Hol van az a hatalmas, aki apja öléből a tribünre emeli a gyermeket? Hol az a másik, aki a lapok féloldalas reprodukciójáról integet az egész nemzetnek? Ki emlékszik egyáltalán arra, hogyan is hívták. Ha Frank abban az időben nem fényképezi le, vagy elrontja a filmet, mikor ő intett, rosszul végezhette volna. Abban az időben elképzelhetetlen volt, hogy a lapok enélkül az arckép nélkül jelenjenek meg... Nem, Franknak nincsenek sem magáról, sem a munkájáról semmilyen illúziói. Tudja, mit gondolnak róla, akik ránevetnek, akik az objektívje elé tolakszanak. Ez terhes söpredék, kellemetlen, dühítő, de szükséges rossz. Megvetik őt, úgy beszélnek róla, mint a csordáról, gúnyt űznek belőle, de mégis szükségük van rá, a találkozások alkalmával nem takarékoskodnak az elismerés mézes szavaival, meleg barátságot színlelnek, kedvesen érdeklődnek személye iránt. De Frankkal már megtörtént néhányszor, hogy civilben, fényképezőgép nélkül nem ismerték meg. Frank a fényképezőgép nélkül jelentéktelen, csupán az ad neki olyan-amilyen jelentőséget. Ha köszönnek, az nem neki szól, hanem az objektívnek, mosolyaik és elismerő szavaik az objektívnek szólnak, a lencsének, nem neki, a lencse előtt készek nevetségesen nemes pózokat ölteni magukra, nevetni, ha sírni volna kedvük, komoly arcot mutatni, mikor nevetni szeretnének, érdeklődést színlelnek, mikor halálosan unatkoznak, halhatatlanokká akarnak válni, örök időkre megmaradni, s ez fénykép nélkül nem megy, azt akarják, hogy egyetlen pillanatuk megmaradjon nagyításban, a háttérben felsorakozott éhes szavaikkal, nagyításban vágynak megjelenni az újságokban, mivel aki sohasem volt a lapokban, nem lehet halhatatlan és kiválasztott, a lapok archívumba kerülnek, bekötik őket, elrakják egyik évfolyamot a másik mellé, túlélik az ember földi életét, csupán kivételesen a kiváló emberekről beszélnek, a maguk idejében valahogy egészen kivételes szerelőcsoportokról, ma pedig valami kivételes női mellekről; az újságok az ember társadalmi fontosságának fokmérői, mutatói és barométerei jelentőségének, tulajdonképpen válogatók; ezernyi tudományos dolgozó közül csak néhányról emlékeznek meg, ezernyi politikai vezető közül csupán a kiválasztottakról referálnak, s még köztük is jelentős különbségeket tesznek, mert egészen más ám egy csoport
