Irodalmi Szemle, 1968
1968/6 - Mňačko, Ladislav: Hogy ízlik a hatalom (részletek)
a hangverseny varázsát, nem rögzíti azt az ismételhetetlen feszültséget, várakozást, amely százak feloldódásában jelen van. Itt azonban a hegedűk nyekergése, amely valahonnan fentről hallatszik, zavaróan hat, természetellenesen, kellemetlenül. Franknak mégis úgy tűnt, hogy most valóban a halottnak játszanak, hogy ezek a hegedűk és violák kinevetik és szidják. Ha majd kinyílik a nehéz bronzkapu, másféle zene csendül fel, de az már nem neki szól majd. Elvégre a halott úgy sem hallja. A halott halott. Frank nem látta a zenészeket, azok viszont nem láthatják, mi történik alattuk. Az egész idő alatt, míg a búcsúztatás tart, láthatatlanok lesznek. Miért is ne? Hisz csupán részei, könnyfakasztó rekvizitumai a gyászszertartás légkörének. Nevetséges bohócok, ártatlan, csodálni való filharmonikusok ... S mi vagyok én? — gondolkodott el Frank. Nem vagyok talán én is csak rekvizitum? Nem az-e a feladatom velük együtt, s még sokakkal, hogy megalkossuk a nemzeti gyászt? Nem lehetek olyan láthatatlan, mint ők, időnként el kell hagynom a magam rejtekét, a nyitott bronzkapu mögül, de még ha mindenki szeme előtt leszek is, senki sem fog észrevenni, rólam az emberek nem vesznek tudomást, valahogy hozzátartozom ehhez az egészhez, számtalanszor feltűntem már ezrek szeme előtt, de ha bárkit közülük megkérdeznék, milyen vagyok, azt hiszem, zavarában megkövülne. Én nem vagyok ember, akinek arca van, az én arcom az a tárgy, amely a szíjon függ a hasamon, én... lencse vagyok Haselblad hatalmas objektívjében. Frank elmosolyodott saját gondolatain. A nyilvános névtelenség, amelyben élt és dolgozott, már régen nem zavarta, tulajdonképpen soha nem zavarta. Elég alkalma volt arra, hogy rádöbbenjen; az ember arca, amelyet a nyilvánosság nem ismer, egyik legnagyobb gazdagsága és szabadsága, az alapvető feltételeknek egyike, amiért nem kell mindig és mindenhol alakoskodnia, amiért megmaradhat annak, aki. Frank nem vágyott se dicsőségre, se népszerűségre. E téren mindent már régen világosan látott. Munkájával szembeni ellenszenvét, morbid hangulatát és állapotát más okozta. Termelő volt, nyilvános arcok nagytermelője, retusőr, szállító, arcok népszerűsítője, része egy kerékrendszernek, amely nyilvános legendákat termel a kicsik elképzelt nagyságáról, a jelentéktelenek jelentőségéről s a csúnyák szépségéről. Valamikor, kezdő korában valami egészen mást akart. Nem ezt... Tehát itt fog állni. Azt állítani, hogy egész idő alatt, az túlzás lenne. Frank nem holmi kezdő, tudja, mikor kell itt lennie, s mikor nem. Majdnem percnyi pontossággal tudja, hisz ott hátul a kárpit mögött van a temetkezési rendezőbizottság irodája, s megnézhette a háromnapos programot. A program precíz, kisebb-nagyobb kilengésekkel be is tartják. Katasztrófát eredményezne, ha a rendet valami megbontaná, s valószínű, hogy arra valaki ráfizetne, de valami hasonló Frank hosszú és gazdag gyakorlatában még nem fordult elő. Az állami temetésen mindennek jól kell mennie még akkor is, ha minden más leáll. „Az állami temetésen mindennek jól kell mennie“, mondta Frank a titkosnak a hátsó ajtónál, mikor nem akarta beengedni az épületbe. Hiába próbálta meg győzni, hogy meg kell néznie a terepet, hiába szedte elő az okmányait, a különleges jegyét, amely feljogosította arra, hogy minden ünnepségen részt vehet, hiába ijesztgette a biztonsági főnök aláírásával, a titkos csak a fejét csóválta, megvannak a szigorú utasításai, a búcsúztató előtt senkinek semmi keresnivalója ott, és a hátsó bejáraton át csak a kiválasztottak léphetnek be, piros igazolvánnyal. De az állami temetésen mindennek valóban stimmelnie kell, ezt a titkos is elismerte, mikor Frankot végre is beengedte. A fekete függönnyel eltakart folyosó felől egyre közelebbről zajt hallott. A terembe, amelyben a munkások a díszítést befejezték, ünnepi ruhába öltözött emberek csoportja lépett. Mind komolyak, mind feketében, néhány magas rangú tiszt egyenruhában. A csoportot az elköltözött személyi titkára vezette. „Álljatok félkörbe, elvtársak...“ mondta, „próbáljuk a felsorakozást. Kérem az első díszőrséget...“ Az elhunyt legközelebbi munkatársai, kabinetjének tagjai, a díszőrség első
