Irodalmi Szemle, 1968

1968/6 - Mňačko, Ladislav: Hogy ízlik a hatalom (részletek)

hang. Frank félreállt. Két férfi a halott lábához nagy, súlyos koszorút helyezett el. Drága koszorút. Zöld gallyak közé fűzött vörösszegfű-koszorút. Frank háromszáz szálat számolt meg benne. Hol szereztek ennyit? Nagy részét bizonyára repülőgépen szállították a városba az éjjel. A díszletezők a koszorúkat oldalvást helyezték el a vitrin elé, és a földre melléjük fektettek két szalagot, egy vöröset s egyet az állam színeivel.

Köröskörül mindenütt befejezéséhez közeledett a munka. A nagy, fekete bársonyfüggönyre, amely befedte a hall egész homlokzatát és az épületbe vezető hátsó bejáratokat, felakasztották a halott portréját, egy nagyított felvételt, neve kezdőbetűit, a születése s a halála napját, a nélkülözhetetlen arany babérágat és az idézeteket, amelyek életét és tetteit értékelték. A terem bal sarkában kis babérligetet helyeztek el, néhány üvegházi dísznövényt nagy faedé nyekben, szintén feketébe burkolva. Az ilyen aktusok résztvevői, a gyászmenetben résztvevő emberek aligha sejtik, hogy ez a nélkülözhetetlen babérliget nem csupán a dekorációt szolgálja. Frank tudja, hogy mögötte, a kétnapos halottbúcsúztató idején sok minden lejátszódhat. Ide viszik az ájult asszonyt, aki a koporsó mellett rosszul lesz, innen követik figyelő szemek a polgárok mozgását, beavatkozásra készen, ha valami előre nem látott és előre nem tervezett esemény történik.

Frank tudatosította, hogy itt majdnem mindent előre kell látni és tervezni. Ez elkerülhetetlen, másként nem lehet, de most itt még minden mozgásban van, kalapács csattog, papír zizeg, nehéz léptek dobognak a betonpadlón, időnként a szertartáshoz nem illő káromkodás hallatszik. Az emberek majd jönnek- mennek, és egyáltalán nem jut eszükbe, hányan dolgoztak itt egész éjszaka.

A halottat a körülötte levő forgalom és sietség nem zavarja. Arca nyugodt, kiegyensúlyozott, komoly és méltóságos. A bőre színe egészen friss, olyannak tűnik, mintha mélyen aludna. Meglehet, hogy a következő pillanatban kinyitja a szemét, felemeli az üvegfedőt, és csodálkozva tekint körül, mi történik vele és körülötte.

Mindez látszat. Smink. Frank nem először van ilyen halottasteremben, nem egyszer látta az ember utolsó dolgai körül folyó sürgést. Nem valószínű, hogy a halott utolsó pillanatai olyan nyugodtak voltak, mint ahogy azt mostani kiegyensúlyozott vonalai mutatják. Talán nem akart meghalni, talán az utolsó lélegzetvételéig védekezett a halál ellen, talán a keze, amely most nyugodtan fekszik oldala mellett, elkeseredett, görcsös gesztusokban rángott, az ujjait talán el kellett törni, hogy kiegyenesíthessék olyanra, amilyen most, talán az utolsó pillanatban kiáltani akart valamit, s fogait kifordította a halálos görcs valami természetellenes helyzetbe, a preparátoroknak fel kellett lazítaniuk az állkapcsát, s még sok mást is el kellett végezniük, hogy most a ravatalon ilyen fenségesnek lássék. Holnapra a smink vastag rétege és a púder szerteolvad, szerteolvad a melegtől, amely ezernyi ember testéből kisugárzik, mikor körüljárják, továbbá a filmesek reflektoraitól; az orra megvékonyodik, kihegyesedik, szeme mélyen beesik, megsárgul, de ez már nem sokat számít, az ünnepélyes búcsúhoz az első nap fontos, mikor a jelentős események lejátszódnak. Ma jönnek a gyászszertartás résztvevői és az előkelő díszőrség. Holnapután az utolsó búcsúztatón a koporsót lezárják lakkozott fedővel. Fent, a fedett galériában a láthatatlan zenészek hangszereiket kezdték hangolni. Néha felcsuklott a klarinét, felmordult a bőgő, megdobbant a dob, de itt ez nem hatott úgy, mint a koncertteremben. A koncertteremben a hangszerek hangolása valamilyen ünnepélyes előzetes, az est ígérete, egyszerűen a dologhoz tartozik. Már rég nem voltam hangversenyen, vitte át egészen máshova gondolatait Frank, már régen nem ültem a gramofon mellett se... Franknak gazdag, nagy válogatott lemezgyűjteménye van, a világ nagy mestereinek neveivel. Miért unta meg őket? Talán csak nem azért, mert semmilyen, még a legtökéletesebben reprodukált zene sem képes megteremteni a hangversenyterem utánozhatatlan légkörét, együtt azzal a kezdeti mocorgással, köhögéssel, s a hangszerek elmaradhatatlan hangolásával, a tapssal, a hallgatók fénylő, hálás tekintetével? Hát csak találjanak ki sztereogépeket, high fidelity, a lemez sohasem fogja pótolni