Irodalmi Szemle, 1968
1968/6 - Dávid Teréz: Láthatatlan csodák útja
tartó hagyomány a tények súlya alatt feloldódik, és kitermeli magából azt a nemzedéket, amely nemcsak visszafelé néz, nemcsak önmagába fordul, de észreveszi azt is, ami körülötte történik. Ám addig az idevetődő turista szombati napokon csupán kerítésen keresztül nézheti Caeserae romjait. A Perzsa kertet Haifában, a Pusztulás pincéjét Jeruzsálemben, ahol a mártírhalált halt európai zsidóságnak állítottak megrázó emléket. (Hatalmas katafalkon Oswieczimből hozott parányi, bearanyozott gyerekcipő.) Nem látom az ünnep miatt a mártírok hamuját tartalmazó urnát sem. (Ez is Oswieczimből került ide.) Zárva marad Heródes családi sírboltja és a Herzl hegyen levő múzeum. Nem láthatom a temetőt, melyben a második világháborúban a németek által kivégzett, magyar származású Szenes Hanna is nyugszik. Elmulasztom a Nemzetek Jámborai című fasort. (Minden egyes facsemete mellett nem zsidó polgárok neve és nemzetisége, akik a vészkorszakban segédkezet nyújtottak zsidó származású polgártársaiknak.) Nem látom a meggyilkolt Kennedy elnök emlékművét. A Chagall tervezte híres mozaikpadlót a parlamentben. Szerencsémre a holt-tengeri tekercsek háza (gombnyomásra föld alá süllyeszthető, óriási gomba formájú építkezés) nyitva volt. Itt az i.u. 132—135-i Bar-Kochba lázadás idejéből származó zsoltártekercsek vannak kiállítva. A siratófalat láthatnám, de két nappal a jeruzsálemi háború után olyan tömegek zarándokolnak oda, hogy órákat kellene várakoznunk a tűző napon. Társaságom odavalósi, eljön máskor... A luxushotel hűvös vizű uszodájába visznek. A nagy meleg és a hideg vízzel telt medence miatt elhanyagoljuk a keresztény hagyományokat is és még sok mindent, ami ezen a földön legenda vagy történelem. Kárpótlásul történeteket kapok a tengaptól, egy szemtanútól. Orvos. Szolgálatot teljesített azon a bizonyos éjszakán a Hadasszában. — Aki oda élve bekerült — kezdi —, életben maradt. Tizenöt helyen állt készenlétben orvosi csoport. Már az előcsarnokban vártuk a sebesülteket, még hordágyon feküdtek, amikor kezdődött a vizsgálat. Ha vér kellett, volt vér. Ha vágni kellett, perceken belül vágtunk. Különféle országokból a legjelesebb professzorok segítettek nekünk. Becslésem szerint minden sebesült, aki odakerült, legalább ezer dollárjába került az államnak. Hja, az emberanyag komoly érték. Ha valamelyik fiú gépével ellenséges terület fölött kényszerleszállást végzett, és észrevettük, perceken belül gépre ült három ember, orvos, pilóta, ápoló, és mentek utána... Figyelem a beszélőt. Feltűnik rendkívüli szép magyarsága. Felteszem a szokásos kérdést: hol tanulta meg ilyen szépen a nyelvünket? Kolozsváron, kapom a választ. Apám a Bolyai Egyetem rektora, de anyám zsidó származású ... A feleségem német... A felesége, szőke, rövidre nyírt hajú, kacagó szemű fiatalasszony, nagy tempóban úszik felénk. Elhallgatunk. Felettünk ragyog, tüzel a bibliai nap, mely Ruth búzakeresztjeit már sok ezer évvel előbb magba érlelte... Június 10. Nataya fürdőváros két belövést kapott. A Chederai utcán üzenetet bízott rám egy ismeretlen pozsonyi asszony, akitől vezetőnk útbaigazítást kért. — Kérem szépen, mondja meg odahaza a rokonaimnak, hogy ne írogassanak nekem szemrehányásokkal teli levelet, amiért idejöttem. Elég bajom van úgyis. A fiam valahol ejtőernyős. A papírgyárban pedig, ahol dolgozom, szekíroznak. Mintha én tehetnék a diplomáciai bonyodalmakról. Tessék megmondani, azt üzenem, én nem tehetek semmiről... Nem adtam át az üzenetet. Súlyos mulasztás. De hiszen nem adtam át a többit sem. Azt sem, amit az Üj Keletben bíztak rám. Mondja meg, hogy mi nem akarunk háborút. Mondja meg, hogy mi csak élni akarunk! Június 11. Ismét Haifa felé robogok, de most már nappal, és ez olyképp tűnt, mintha befejeztem volna valamit, amit félbehagytam. Vagy mintha visszafelé forgattam
