Irodalmi Szemle, 1968

1968/6 - Dávid Teréz: Láthatatlan csodák útja

volna egy filmszalagot. Szaladt alattunk a két részre osztott országút, középen pázsitszalag, jobbra-balra hajladozó neoncsövek váltogatták egymást. Öcska harckocsik helyett a haifai úton ócska hajótestek vannak kiállítva. A csónak, amellyel az első bevándorlók érkeztek. Félelmetes rágondolni, a hullámzó tenger meg az a pár szál deszka. Az Exodus is ott szárad az országút mentén, a bárka, amely 48-ban szembe került az angol túlerővel, és győzött. Más helyen dicsőséges kis ágyú látható. Mert ebben az országban nem az embereknek állítanak emlékeket, hanem a történelemnek. Fiatal sakálok futnak kocsink elé, mint odahaza a nyulak. Egy személykocsi sárhányójáról sáros, formátlan férfibakancs himbálózik. Valaki emléket visz haza a jordániai frontról.

A haifai posta előcsarnokában várakoznom kell egy telefonhívásra. Nézelődöm. A közönség szolgálatára beállított, hosszú, alacsony asztal mellett egy öreg bácsi ül és ír. Feltűnik szép, nemes arcélű, hosszú hajú, fehér kodályfeje. Válla fölött betekinthetek az írásba. A címzést látom. Magyar Népköztársaság Bevándorló Hivatala ... Most már többet is akarok tudni... Mint nevem is bizonyítja ... — Tanulmányaimat a kolozsvári Bolyai Egyetemen végeztem.. . Otthagyom a bácsit. Ügy érzem, többet láttam, mint amennyi szívszorulás nélkül elviselhető. Messziről még látom, hogy gondosan összehajtogatja a levelet, és elhelyezi kabátja belső zsebébe. Azután nehéz, öreges mozdulatokkal felemelkedik helyéről, spárgával összekötözött batyuját a földről a vállára emeli, rátámaszkodik kopott sétabotjára, és megy ...

Sokáig nézek utána!

Hát bizony! Nem az atyák földje a föld, amelyiktől búcsúzom, a fiúk földje ez már. Három istent adott a világnak, de az istenek ideje lejárt, nem csodákra van immár szükség errefelé, hanem békességre...

Június 15.

Egyesegyedül ülök ott, ahova alig tizennégy nappal előbb teljesen egyedül érkeztem. Am magányom többé nem kietlen, bár kicsit meseszerű ugyan az egész, és eltávolodik valóságérzetemtől, mert nem tisztelhetem a hagyományokat, melyeket felfogni sem bírok. Képzeletem az emberiség múltjáról és eredetéről sokkal közelebb áll Darwinhoz, mint Jehovához. Ezért nem vagyok képes távozásom órájában sem a megilletődés húrjait pengetni. Az áhítat, ami elfogott, a munkának szólt, a verítéknek, mely a sivatagi homokra államot varázsolt.

Este hajózom ki a kikötőből. Haifa valóban csodálatos éjszaka. Olyan, mint egy óriási diadém. Kezdem megérteni Lolát, aki hiányzik itt nekem, és kezdem érteni a rádióból felém szűrődő dallamokat is ... „Salom aléchem ... Salom aléchem...“ Béke veletek ... Észre sem veszem, velük dúdolgatok. Hajónk távolodik a parttól. Nem mozdulok a fedélzetről, amíg Haifából egyetlen villanypont világít...