Irodalmi Szemle, 1968
1968/6 - Dávid Teréz: Láthatatlan csodák útja
A továbbiak folyamán kellemes lenne ideiktatnom, hogy ezekben a napokban, életem kockáztatásával, nagy és hősi cselekedeteket hajtottam végre. Gyerekeket mentettem ki égő házakból, inni adtam sebesült katonáknak, hátamon cipeltem öregeket és betegeket, akik már nem bírtak menetelni. Hát nem! Szó sincs ilyesmiről. Elsősorban azért, mert a háromnapos, két éjszakás hadiállapot folyamán nem került a szemem elé sebesült katona. (Egészséges sem.) Égő házat se láttam, és menetelésre se került sor. Európában, de mindenütt a világon, a különféle televíziós képernyőkön, különféle nyelvű rádióközvetítésekből mindenki többet látott, többet tudott a háromnapos háborúról, mint a jaffauti óvóhely szereplői, akik velem együtt végigstatisztálták a történelmi színjátékot. Harmadnapra enyhült a lövöldözés, én se respektáltam többé az acélsisakos, tizenhat év körüli rendőrlányka tekintélyét, aki határozott hangon arról akart meggyőzni, hogy jobb helyen vagyok az óvóhelyen. Hogy reputációján csorba mégse essék, úgy tettem, mintha engedelmeskednék, de mikor tovább haladt szolgálati útján — ellenkező irányba elindultam. Két-három órával a jeruzsá- lemi hadakozás beszüntetése előtt végigsétáltam a város főutcáján, mely azokban az órákban sokkal inkább hasonlított egy hajnali álmából ébredező középszlovákiai városkához, mint modern háborút viselt bibliai földhöz. A kenyérboltok már húzogatták redőnyeiket, üzleteik mélyéből friss cipó illata áradt. Egy-egy élelmiszerüzlet is nyitogatott... Két ház rongálódott meg az egész belvárosban. Az egyik a Rechov ben Jehudán, azzal a házzal szemben, melynek kapuján kint függ egy magyar nyelvű tábla: Kultúra — Magyar könyvtár . . . Június 7. Tel Avivban sütött a nap, amikor visszatértem oda, az emberek nyitott ingben ültek a kávéházak, kioszkok teraszain. Nagymamák kezüknél fogva vezették unokáikat, árusok árusítottak, gyerekek kergetőztek, fegyelem, rend, békesség uralkodott mindenütt. Könnyek csak két nap múlva jelentkeztek, amikor a hivatalos veszteséglistát közzéadták. A rádió ekkor már Beethovent közvetítette. Június 8. Most már itt maradhat — mondták. — Most már maradhatok, véltem magam is. A követségen bélyegzőt nyomtak útlevelembe, és kellemes nyaralást kívántak. Ekkor még nem számoltam diplomáciai bonyodalmakkal. Azzal sem, hogy rokonom törvénytisztelő. Idegen államok törvényeit is tiszteli. Övé volt az utolsó szó. Tizenötödikén, a legközelebbi hajóval indulsz — vagyis hét nap múlva. Hajrá tehát, tovább nézni az országot, melyet ötven éve építenek, amennyiben az időt az 1917-es Balfour-deklarációtól számítják. Húsz esztendeje, ha attól a naptól, amikor az Egyesült Nemzetek Szervezete megszavazta az önálló zsidó államot. De csak tizennyolc éve, ha jogaik birtokba vétele óta számítanak. Az istenüktől megígért és különféle hatalmaktól többször visszakapott földért azonban előbb vért kellett hullatniuk. Ezt a háromszor teremtett világot hét nap leforgása alatt kellett felfognom és megértenem. A hét nap közül az egyik — szombat volt, Izraelben a pihenés napja. így tanítják a vallásukban. „Isten is megpihent a teremtés hetedik napján.“ Holott sokkal kevesebb problémája volt, mint az állam mai vezetőinek. No igen! Könnyű volt a „mindenhatónak“ legyűrnie a káoszt és a sötétséget. Izrael mai vezetőinek ezeken kívül a fejlődést visszatartó ősi hagyományokkal is meg kell birkózniuk. Ami azért nehezebb mindennél, mert a hagyomány, a vallás volt az az erkölcsi erő, amely a zsidóságot a száműzetés 2000 éve alatt összetartotta. Képtelenség tehát, de nem is ajánlatos (egyelőre) rendeletekkel küzdeni ellene. Túl nagy megrázkódtatásokon, megaláztatásokon ment át évezredek folyamán ez a nép, semhogy ilyen mélyre nyúló szabályzatokat bizalommal fogadna. A haladó szelleműek és emancipáltak viszont az akaratszabadság korlátozását vélnék felfedezni az intézkedésben. Pedig csak most tanulnak szabadon lélegezni. Várni kell tehát, amíg az évezredekbe gyökerező, nemzetfenn
