Irodalmi Szemle, 1968
1968/6 - Dávid Teréz: Láthatatlan csodák útja
néztem meg semmit... Ott azért, mert kitört a háború, éppen akkor, amikor kortyintani kívántam a feketekávémból. Nem voltak üdítő gondolataim. Könnyfakasztó gondolataim voltak. Mint ilyenkor szokásos, lepergett szemem előtt az élet, saját életem... Rádöbbentem, hogy hiábavaló volt és céltalan. Még annyit se tettem, mint sorstársaim ott a pincében, hogy vállaltam volna valamit... Követ törtem volna, vagy vizet fakasztottam volna... Izzadtam volna 40 fokos napsütésben, vagy dermedtem volna téli fagyban. Akármiért, valamiért... Tengeren túli magánéletemtől is búcsúztam. Sírtam. Sorstársaim erre felfigyeltek. Csak egy asszony sírt rajtam kívül, az, akinek gyereke az Óváros melletti harcisávban rekedt. A többiek összeszorították az ajkukat és hallgattak. A szívük bizonyára nekik is összeszorult, arcszínük legalábbis erről tanúskodott, de tekintetük szárazon égett. Ilyen néma és égő lehetett a hatmillió szeme és ajka, amikor kígyózó sorokban, önsírjukba meneteltek. Perzsa és román, lévai, kalocsai, pesti és michalovcei, lembergi, bécsi, berlini és kárpátaljai barátaim ott, a jaffauti óvóhelyen mind tisztában voltak azzal, hogy a pince számukra koporsó is lehet. Útjuk onnan esetleg csupán a tenger fenekére visz... Majd mindegyiknek volt valakije a jordá- niai, szíriai csatatéren. Mindegyiknek maradt halottja a belzen-bergeni, buchenwaldi, rawensbrücki tömegsírokban. Mégis... engem kezdtek vigasztalni ezek az emberek. Azt mondták, ne féljek, nem tart ez soká. Ne féljek, hazamegyek, meglátom még az enyéimet. Meglátom még a jó öreg Dunát is. Nagyon büszke voltam rájuk, és nagyon restelltem magam ... Aztán leszállt az este, kezdtek berendezkedni éjszakára. Matracokat hordoztak le meg gyerekágyakat. Valaki fekete papírral vonta be a szellőztető ablakot meg a villanykörtét. Telefont vezettek be, és előkerült egy tranzisztor. Enni is adtak, egy gyerek nyöszörgött, egy bácsi imádkozott, egy néni fázott — Jeruzsálemben is hűvösek az éjszakák —, miközben odakint egyre dübörögtek az ágyúk. Éjféltájban megszólalt a telefon. Mindnyájan felriadtunk. Valakit kerestek Haifából. A testvére értesítette, hogy megjöttek a gyerekei Párizsból. — Minek jöttek most ide? — kérdezte a megszólított. — Mert úgy érzik, itthon a helyük. De nem jöttek egyedül — szólt tovább a híradás. Öreg francia orvos- professzoruk, egyetemi előadójuk is velük érkezett. Úgy érezte, hogy most itt rá nagyobb szükség van, mint Párizsban. A híradás befejeződött, de mintha enyhült volna körülöttünk a sötétség. Óránként bekapcsoltuk a táskarádiót is, azon hallgatták, mi történik fél kilométernyire a házuk mögött. Egy öreg néni tőlem kérdezi: — Kérem, mit is mondanak? — Én nem értem, néni, hisz tudja, nem vagyok ideyalósi... — Én idevalósi vagyok — rebegi szomorúan —, mégsem értem. — Mióta él itt? — Negyvenöt éve. — Honnan jött? — Hát onnan! Kiskörösről. Hát így! Szenes vigasztal engem, én vigasztalom őt. — Sok mindent kibír az ember — mondom én. — Isten kezében vagyunk — így ő. Ránézek. Komolyan gondolja, látom! Irigylem őt! A közelben lecsapódik egy löveg, a ház beleremeg. Egy bácsi imaszíjat ölt, egy gyerek felsír, egy öregasszony felsóhajt. A papírrések mögül fénycsík szívódik a helyiségbe. Pirkadt a jeruzsálemi hajnal. 1967. június 6. Haifából aznap indult volna a hajó ...
