Irodalmi Szemle, 1968
1968/6 - Dávid Teréz: Láthatatlan csodák útja
mondják, és én elhiszem, hogy itt látható a híres elektromos agy és a nehézvízelőállító laboratórium . .. A családot, amelyhez igyekeztünk, szerencsére elcsíptük a kapu előtt. Ez jó volt, mert mulaszthatatlan nagyanyai csókokat kellett tolmácsolnom. Nyakamba ugrottak, úgy kérdezték: — Éppen most? Azt válaszoltam: — Éppen most! Mire elkezdtek áradozni. Megszoktam már, hogy itt mindenki lelkesedik A lelkesedés itt nemzetfenntartó erő, némely esetben önigazoló mellékízzel. Mint most. Önbátorítás! Erőre, bátorságra pedig mindig szükségük van azoknak, akik teremteni jöttek ide. Valamit a semmiből. De azoknak is, akik otthagytak valahol valamit. Ezért véltem kissé túlzottnak új vendéglátóim rajongását, akik alig egy éve kerültek ide, és nem sokkal előbb odahaza éppen így lelkesedtek ennek az ellenkezőjéért. Jól emlékeztem. Meg is kérdeztem, mi okozta a hirtelen változást. És egyáltalán, miért távoztak tőlünk? Tudtommal nem bántotta őket odahaza senki. Mondhatnám — sőt! — Nem bántottak, igaz, minket nem! — válaszolta a magas, szőke, kék szemű családapa. — De a fiamat... A tizenkét éves fiam egy napon azzal jött haza az iskolából, hogy ő nem akar zsidó lenni... — No és? Tudtommal maga se akart. Nem is úgy élt. Nem is igényelte, hogy annak tartsák.. . — Éppen ez az, hát nem érti? Honnan tudta mégis az én tizenkét éves fiam, hogy az vagyok? Hát ezért jöttem ide. Most már érti? A fiú is végighallgatja a beszélgetést. Kiegészíti: — Már úgy beszélek héberül, mint egy szabre (bennszülött).... Sokan azt hiszik rólam, hogy szabre vagyok. Hát igen! Ez az, amire Izrael támaszkodik. A szabre... Szabrének lenni kiváltság, rang, aranyalap. Sok mindent el tudok képzelni, még azt is, hogy a bevándorló hamarább fárad bele a lelkesedésbe, mint ahogy megélhetését biztosította. El tudom képzelni, hogy visszakívánkozik a földre, ahonnan jött, vagy elindul új hazát keresni. De hogy a szabre vagy a szabra (nőnemben), aki ezen a földön látta meg a napvilágot, elkívánkozzon innen, ezt nem tudom elképzelni. A szabre olyasmi Izraelnek, mint Svájcnek az Alpesek, Angliának a tenger, útját nehezíti minden támadásnak. Azután lementünk a tengerhez. Ügy mutogatták azt is, mintha a saját, személyes eredményük lenne. — Mit szólok a hullámveréshez? — kérdezték. Az iszaphoz. A látóhatárhoz. Az égbolt páratlan kékségéhez. Csak épp azt nem fűzték hozzá: — Van-e ilyesmi Pozsonyban. Később éppen így rajongtak a gépesített öntözőberendezésekért, valamint az „exkluzív“ klubéletért is. Azok, akik az egészet építették, akik vizet fakasztottak a kősziklából, és ligetet varázsoltak a vörös homok fölé, sokkal szerényebben rajonganak. Mindegy! A tenger szép, ha kicsit el is van sózva. Homokos partját kagylók borítják, majdnem olyan sűrűn, mint apály idején a Duna medrét a kavics. Szedtünk egy zacskónyit emlékbe. Mindegyik kagylóban benne zúg a Földközitenger. Tengerzúgást viszek haza ajándékba, gondoltam. No, de soká a nagyvíz partjánál sem időzhetünk, mert még Jaffát is körül kell rohannunk. Tizenöt percünk van beütemezve erre a célra. Tizenöt-húsz perc alatt kell megtekintenem a várost, melyről a Bibliában így emlékeznek meg „Jónás annak okáért Jáfó városába menvén, ott hajót találván, mely Tár- sisba méne...“ (I. 3.), azt a várost, ahol Napoleon győzelmet aratott az angolok felett, ahol 1888-ban az első zsidó bevándorlók partra szálltak. Itt tették partra a libanoni cédrusokat a második templom felépítéséhez, és innen lőtték 56-ban az arabok Tel Avivot. Most képzőművészeti telep. Régészeti múzeumában az ősi város kiásott kincsei találhatók. Csend van, minden csendes, amikor erre járunk, a keskeny, lépcsőzetes utcákon sehol egy lélek. Kísérőm Cerberusként vigyáz a perceimre, még sokat kell megtekintenünk. Nem időzhetünk ilyen soká egy helyen... Soká?! Éppen hogy kiszálltam a kocsiból. Alig pár ezer éve teremtődött ide ez az egy tömbbe tömörült keleti csoda, melynek minden kövéhez történelem
