Irodalmi Szemle, 1968
1968/6 - Monoszlóy Dezső: A milliomos halála (regényrészlet)
sen az volt elviselhetetlen, amikor a pap elakadt az éneklésben. Ilyenkor mindig felszipogott valaki, mintha csak vezényszóra tenné, hogy kitöltse a csendet. A temetőbe a grófék is eljöttek, és úgy álltak közöttünk, mint őseik kriptái a többi egyszerű, fakeresztes sir között. Amikor a göröngyöket kezdtük a koporsóra hajigálni, a kertészné vékony és természetellenes hangon felvisltott: — Hát te is marjára feküdtél, szegény Mariskám! A grófné értetlenül pislogott a kertésznére, én meg attól féltem, hogy valaki elneveti magát. De nem nevetett senki. Aztán valahonnan előkerült a kereszt. A név alá ez volt Írva: „45 évet élt. Nyugodjék békében!“ Milyen fiatal volt. Eddig jóformán azt se tudtam, hány éves az anyám. Ez a felismerés felkavarta az emlékeimet. Én, amióta az eszemet tudom, úgy gondoltam rá, mint öreg asszonyra. Egyszer a szoknyája mögé bújtam, és egy nagybajszú férfi egyre faggatott: — „Ki lánya volt apád?“ — Anyám mosolygott helyettem a tréfán. Igen, egész biztos, hogy mosolygott, csak később, a sok szipogás közben megfeledkezett erről a mosolyról. Amint elkészült a sir, rátették a koszorúkat, a grófét, az enyémet és még valakiét. Különben a sírt a nyúlfüle ezüstszínű szemfödele takarta. Délután négy óra lehetett. Most ébred a méhpilis — gondoltam. A szagos csészekiirt és a mécsvirág még alszik, ők semmit se tudnak a temetésről. — Közepes temetés volt — morogta valaki, amikor a temetőből kijöttünk. A gróf odajött hozzám, és papírpénzeket dugott a zsebembe. Anyám után is maradt valami pénz. Ezt, meg egy Mária-képes aranyláncot megtartottam. A többi ingóságot János bácsi gondjaira bíztam. Legszívesebben oda is ajándékoztam volna, de nem akartam a közepes temetést szokatlan cselekedettel tetézni. Hadd maradjon minden ilyen jellegtelennek, ilyen szegélyesnek, ilyen sivárnak. Így élt szegényke, így is halt meg. Nem maradt utána semmi csodálatos, egyáltalán nem maradt utána semmi, csak a grófi borravaló meg a titka. De még ezután se mertem kérdezősködni, mert féltem, hamarjában azt is szélnek ereszti valami helyi emlékezet, vagy egyszerűen beledugja egy vándorárus puttonyába. Később még többször hallottam a koporsófedél csattogását, olyan volt, mint az intézetben az órák utáni csöngetés. Valami befejeződött. A nyitott koporsóban szándékosan nem néztem meg az anyámat, így most naponként szépítgetem az emlékezetemben. Néha Tündérrózsa feküdt helyette a sírban. Ez az elképzelés akkor annyira erős volt, hogy közvetlenül magam mellett éreztem az anyámat, hatalmas zsebkendőbe fújta az orrát. Lehet, hogy az ember nem is él, vigasztalgattam magamat. Nem is él, csak meghal. Tavasz, nyár, ősz, tél. Igen, az ember nem is él, csak meghal. A természet is ezt csinálja. Orrom előtt a köszméte és a ribizke ága csipkésedett. De ez nem téveszt meg többet. Tetetik magukat, hogy élnek. Lánc, lánc eszterláncra játszanak, mint én a falusi iskolában. Pedig az egész csak álom. Irma asszonytól karórát kaptam ajándékba, annak a mutatóit figyeltem. Kedvesen és megnyugtatón ketyegett az óra, és a másodperceket is látni lehetett rajta. Na, végre. Valami új, boldog türelmetlenség fogott el. Nekem is másodpercekre mozog az életem. Abban a pillanatban megállt a virágóra. A kertészet tele lett élettelen, tarka növénytetemekkel. Majdnem ugyanazt éreztem, mint amikor Bende fához csapta a madárfiókákat. De valami mást is. Fülemhez szorítottam az órámat. Ketyegett. Jól van, mondtam. Rendben van. Ennek így kell lennie. Mennek. Egyik perc a másik után Minden percnek egyforma mákfeje volt, és csak sorszám szerint lehetett megkülönböztetni őket. Nemsokára behívtak katonának.
