Irodalmi Szemle, 1968

1968/6 - Monoszlóy Dezső: A milliomos halála (regényrészlet)

beteg. A cicamica vesszőin kipattantak az ezüstös, bolyhos rügyek, a mogyoró barkái megnyúltak, kivirágosodott a szamárköröm. Ennek az utóbbinak egyébként előbb nőtt a virágja, s csak aztán a levele.

— Előbb a fia, aztán az apja — mondogatta Géza bácsi.

Vajon nekem ki az apám? — Ezt a titkot a sírba viszem, hallatszott valahonnan. Nem tudtam eldönteni, valóságos beszélgetést idézgetek-e magamban, vagy csak most érkezett a válasz. De egyszer ezt már biztosan megkérdeztem az anyámtól, és valamit kellett is rá válaszolnia. Nem tudom, ki az apám, nekem is a leveleim nőnek később. Az a régi fejkendős <néni fel-alá sétált az emlékezetemben. — „Menj a francba! — emelte fel a kezét. Lehet, hogy az én anyámat is csúfolták. Utána is olyan neveletlen falusi kölykök szaladtak, mint én. Szegényke, szerettem volna őt virágnak elképzelni. Már egyáltalán nem hasonlít a vörös répára. Ö is virág.

A háborúról egyre több hír érkezett. Engem is besoroztak. Eleinte örültem is, azt hittem, rám húzzák a fehér uniformist, mint a fehér főhadnagyra, de az egész cécó vetkőzéssel kezdődött. Ott dideregtem a sorozóbizottság előtt.

— Bevált — visszhangzott a tornateremben —, bevált, bevált...

Valószínűleg éppen rólam volt szó, de engem hirtelen a teljes tehetetlenség érzete töltött el. Semmire se vagyok alkalmas, semmire. És ez kívülről nem is látszik. Hiába vetkőztettek le, valakivel összetévesztettek. Később riadtan kapkodtam össze a ruhámat, a teremben lábszag és izzadságszag terjengett. Már semmi sem emlékeztetett a kertészetre. Nemsokára behívnak katonának. Az egész világot behívják katonának. A háború tartamára bezárják az összes virágüzletet.

Valaki hangosan elszellentette magát a közelemben. Felelősségre vonón néztem körül. Egy pirospozsgás fiú a vállamra csapott.

— Mit fintorogsz, komám, a legény, ha a kalapjába szarik, akkor is legény marad.

Aztán belekezdett egy katonanőtába, rettenetes hamisan énekelt. A hazáról meg

a szabadságról ordítozott. Nekem is ezt kellene tennem. Lelkesedni kellene. De az a baj, hogy valamit nem értek. Már akkor régen, a történelemórán kezdődött, amikor török akartam lenni. Nem lehet töröknek lenni, az ember az, ami. Azonnal, ebben a minutumban meg kell változnom. Aki a nyájból kimarad, az szerencsétlen. Biztosan jó az, hogy az embernek van hazája. Nincs se Zsuzsa, se Erzsiké, se Tündérrózsa, Irma asszony sincs. De haza, az van, és ha veszélybe kerül, meg kell védeni. Erről óbégat- tunk egy füstös kocsmában a pirospozsgás fiúval. Még vagy három újonc ült velünk és egy dagadt, nagy fenekű nő. Nem tudom, honnan került az asztalunkhoz. Néha megtapogattam a combját. Hagyta.

— Veszélyben a haza, így van.

A dagadt nő hülyén vigyorgott. Féltem, hogy nála fogok aludni. Szerencsére gyalázatosán berúgtunk. Ide-oda tántorogtunk a kocsma előtt. Az egyik fiú váratlanul lefeküdt az úttestre, egy taxi fékezett, majdnem elgázolta. A pirospozsgás előttem csetlett- botlott, és hangosan vezényelt.

— Laboda, laboda, lábad ide, nem oda. — Később összekeverte a szavakat, és csak valami laboda-oda-boda bugyborékolt a száján.

— Éljen a haza — ordítottam.

A kertészlak előtt sem akartam kifogyni a lelkesedésből.

— Vigyázz, szalutálj! — kocogtam be az ablakon, és azon lepődtem meg, hogy Géza bácsi ébren vár rám.

— Vigyázz, szalutálj! — dőltem be az ajtón, s a kakukkos órára bámultam, amelynek bentszorult a kakukkja. Ezt se javítja meg senki, mindig így marad már.

— Meghalt az anyád — mondta Géza bácsi, és olyan különös volt a hangja, mintha a kakukkos óra szólalt volna meg helyette.

— Nem igaz, — dördültem rá. — Nem igaz, egy répa nem hal meg, egy répa ...

— Később ráborultam az asztalra, levertem egy virágcserepet, és úgy röhögtem, ahogy a lovak nyerítenek. Amíg én röhögtem, Géza bácsi türelmesen mondta a magáét, hogy már tegnap reggel meghalt, ő már koszorút is küldött helyettem, holnap délután lesz a temetése, pihenjem jól ki magamat. Néhány mondatát megértettem, ezekre rábólintottam. Még azt is hallottam, hogy azt bizonygatja, szép idő lesz, nem lesz eső. Ezen megint nevetni kellett. Egy eső szomorú dolog, ha nem esik, vidám lesz a temetés.

De nem volt vidám, inkább rettenetes. Igaz, addigra teljesen kijózanodtam. Különö-