Irodalmi Szemle, 1968

1968/6 - Monoszlóy Dezső: A milliomos halála (regényrészlet)

mi kiválósághoz szólt, aki a nyolcvanadik születésnapját ünnepelte. A vers úgy kezdődött: „Hát te is elérted már a nyolcvan évet, teneked sem hoz már több tavaszt az élet.“ A tanítóm akkor volt éppen harmincéves, könnyen ki lehetett cserélni az évszámokat, beleillett a versbe, és rákezdtem: „Hát te is elérted már a harminc évet, teneked se hozhat több tavaszt az élet...“ A vers egyébként vagy húsz szakaszból állt, de nem mondhattam tovább, a tanító odajött hozzám. — Te bikfic — mondta —, ülj le —, és barackot nyomott a fejembe. Micsoda marhaság, most értettem csak meg, hogy milyen marha voltam. Hogy röhöghetett magában a tanítói Talán még most is röhög, és ha találkoznék vele... Nem, a szégyent nem lehet kiheverni.

Tündérrózsát sem lehet kiheverni... Pedig megcsókolt. De most nem akar szóba állni velem. Lehet, hogy ő is szégyelli magát? És nekem holnapután vissza kell utaznom. Miért csókolt meg, ha most nem akar ismerni? Semmi se fog kiderülni. Talán ha megmondom, hogy elutazom? De ez se használt. Megrántotta a vállát. Mária se szólt. Hogy gyorsabban teljen a nap, kimentem az állomásra, és előre megváltottam a jegyemet. Vera valami levelet olvasott. Ragyogott az arca, én a jegyet szorongattam.

— Holnap reggel elutazom. — Megmutattam a jegyemet.

Vera csodálkozva nézett rám, olyan volt a tekintete, mintha mély álomból riasztottam volna fel.

— Holnap? Milyen nap van holnap?

— Szerda.

— Istenem, szerda — suttogta, és nagyot sóhajtott. Aztán furcsán megvillant a szeme. — Holnap akar elutazni? Nem, holnap nem utazhat el.

— Miért ne utazhatna el? — kérdezte Mária.

— Csak — jelentette ki Vera, és a szája elé emelte az ujját.

A tegnapi reménytelenségemet esztelen reménykedés váltotta fel.

— Azt akarja, hogy itt maradjak?

— Igen.

— Jobban tenné, ha elutazna — szólt közbe Mária, és szinte megvetőn nézett Verára.

Világos, irigykedik, gondoltam. Egész délután fütyörésztem, éppolyan értelmetlenül,

mint Géza bácsi szokott. Holnap minden kiderül. Vera szeret engem. Csak hát a szerelem nem olyan egyszerű dolog. Azok a tücskök is milyen rejtélyesen megváltoztatták a színűket. A szerelmet nem lehet megenni. Az nem olyan, mint Irma asszony. Most egy kicsit tőle is undorodtam, Bende mellé ültettem. A szerelem olyan, mint Tündér- rózsa.

Reggel úgy rohantam a móló felé, hogy majd hanyatt estem. Már messziről láttam, hogy valami fehérük, egy nyári uniformist viselő főhadnagy volt. Hármasban beszélgettek. Mária, Vera és ő.

— Na, itt van — mutatott rám Vera, és erőltette a nevetést. Én a főhadnagyot néztem.

— A vőlegényem — mondta Vera.

Igen. Természetesen. Ez így van. Ezeket a szavakat motyogtam magamban egymás után.

— Voltál már levente? — kérdezte a főhadnagy.

Legjobb volna az arcába csapni. De nem lehetett, olyan kivasalt és megközelíthetetlen volt. A mellén valami jelvény csillogott, és ennek a magasságába meredtem. Ügy éreztem, mintha a jelvénnyel beszélgetnék. A jelvény kíméletlenül rám szólt: Hátrább az agarakkal kisöcsém, nem tanultuk együtt az ábécét.

Biztosan eddig is rajtam mulattak. Ha most innen elmegyek, tovább fognak gúnyolódni, de ha itt maradok, még rosszabb. Ha sietek, még elérem a vonatot. Tulajdonképpen már mindent összepakoltam, a szoba is ki van fizetve. Csak meg kell fordulni és elindulni. A bolhafüves ösvényen már futólépésben mentem. Valamit kiabáltak utánam. Most már mindegy. Elutazom, sohase látom őket. Csak gyorsan el innen, minél hamarább, akkor talán itt marad a szégyen.

A vasúti kocsi fapadjába kapaszkodtam. Erősebben! Eszembe jutott a tornaterem és a bordásfalak. A levegőben feketéllett a nyújtó. Fogd meg, ne félj tőle — oktatott a tornatanárom. így van, meg kell fogni. Az a fontos, hogy már elmentem onnan. Az ember nem lát a saját talpa alá. Pedig egész idő alatt ott volt a főhadnagy, csak rajta álltam. Azért volt minden olyan érthetetlen. El kell lépni, és akkor minden látszik, de