Irodalmi Szemle, 1968

1968/6 - Monoszlóy Dezső: A milliomos halála (regényrészlet)

hátha ez csak komédia? A jegyemet még nem kezelték. Ha a következő állomásig nem kezelik... A következő állomáson leszálltam.

Mindössze tiz kilométer. Lépést nyújts! — vezényeltem magamnak. Jóformán észre se vettem, máris az ismerős vízpart felé poroszkáltam. A móló közelében megálltam. A fehér uniformis átölelve tartotta Xündérrózsát. önfeledten csókolóztak, a lépéseimtől se riadtak meg. Vera megadón fordította az ég felé az arcát, a főhadnagy úgy lebegett felette, mint egy tejszínű bárányfelhő. Megfordultam. Igen, így van, mintha csak ezt akartam volna látni. így van — ismételtem el számtalan sokszor. A következő vonatindulásig majdnem négy órát kellett várnom. Ogy látszik, meghülyültem. Amikor a latin konjugációkat tanultam, akkor is fennakadt egy szónál a figyelmem, s minduntalan azt az egy szót mondogattam: amo, amo, amo. Tovább nem ment. A vonat elindult, most sokkal lassabban, mint reggel, talán azért is, mert tudtam, hogy nem fogok kiszállni.

És a kertészetbe se találtam vissza. Megérkeztem. De nem voltam otthon. Valami történhetett. Az a pár nap, úgy látszik, mindent felforgatott. Az élet utolérhetetlen. Az ember csak áll, és néz utána. Az idő is mintha másképpen telt volna. Pedig a kertészetben semmi se változott. Legföljebb Géza bácsi görnyedt meg még jobban, vagy az is lehet, hogy csak elszoktam tőle. Minden mozdulata idegesített, ott hajladozott az orgonabokrok közelében, s az egyik bokor szürkéssárga leveleit nézegette.

— Ezt megütötte a guta, le kell vágni a lombjait.

Nem is tudtam, nekem mondja-e, vagy csak a bokornak magyarázza. Szántam is, meg haragudtam is rá. Bántam, hogy így megrokkant a szemem előtt.

— Maga is inkább a saját ágával törődhetne, nem az orgonáéval.

Kérdőn rám nézett.

Szerettem volna szelíden szólni hozzá, de éppen fordítva sikerült.

— Lassanként már egészen a földig konyítja a fejét.

— Igen, igazad van — hagyta rám —, olyan vagyok, mint a bakszakáll, annak is, amikor már lement a nap, becsukódik és lekonyul a virága.

— De amíg süt a nap, arrafelé fordul. Maga sohase fordul a nap felé.

— Dehogyis nem, fordultam én, amíg fiatal voltam.

— Nem igaz — támadtam rá gorombán —, maga sohase volt fiatal, magát kipofozták a borbélyüzletből.

— Attól még nem lett sötétebb.

— Nem? — mértem végig szemrehányón, és éreztem, hogy valamit szeretnék a sötétségből kihámozni. Sötétség.., Éjszaka. — Ja, igen, hiszen a bakszakáll éjjel újból felemelkedik, kinyújtózik... — Hallja, nem bakszakáll maga, a bakszakáll éjszaka újból kiegyenesedik, a bakszakáll...

— Velem is úgy lesz a koporsóban.

A koporsóban? Ez is olyan idegenül hangzott. Ogy látszik, a halálban is van valami utolérhetetlen. Pedig mindenki meghal. Géza bácsi is. Én? Biztos, hogy én is, de ez teljesen elképzelhetetlen. Olyan, mint az isten.

Jóformán minden utolérhetetlen. A múlt azért, mert elszaladt. A jelen azért, mert látni a talpunk alá, a jövő azért, mert olyan, mint a bakszakáll. Kiismerhetetlen. Nem lehet tudni, hogy meghalt-e, feltámad-e. Igyekeztem a halált magam elé varázsolni, azt akartam, hogy olyan közel érezzem magamhoz, mint Lajost, a szamarat, amikor istállótrágyát, kálisót vagy szuperfoszfátot fuvarozok vele. De sohase jelent meg előttem, helyette egyre több emlék jutott eszembe a gyermekkoromból. Lánc, lánc, eszterláncot játszottunk. A jegyző lánya is velünk játszott, de minduntalan kényeskedett, hol ezért bőgött, hol azért. Ha eltört a mécsese, körbeálltuk, és kórusban énekeltünk: „Hess, légy, ne szállj rá, tarka kutya szarjál rá.“ Tudtuk, ha otthon beárul, mindannyiunkat felpofoznak, de azért csak fújtuk rendületlenül. „Hess, légy, ne szállj rá, tarka kutya szarjál rá.“ Máskor meg egy nagykendős néni után szaladgáltunk, akinek gyereke volt, de nem ment férjhez, annak meg azt kiabáltuk: „Köszönjetek, libák, én is asszony vagyok.“ Nem értettük, mit kiabálunk, alighanem a szüléinktől tanultuk, de jólesett ordítani. Ö csak annyit mondott: — „Menjetek a francba!“ — Mindez igen-igen messziről hangzott, úgy, mintha igaz se lett volna. Talán a halál is ilyen, volt és nincs. Messziről duruzsol az ember fülébe, néha meglibben egy kendő, valaki bőg. Minden olyan valószínűtlen. Lehet, hogy nem is velem történt az egész, csak álmodtam.

A halál helyett időnként anyám is a zsebkendőjébe szipogott. Elhatároztam, hogy