Irodalmi Szemle, 1968

1968/6 - Monoszlóy Dezső: A milliomos halála (regényrészlet)

megváltozik minden. Változzon is meg. Nem nőnek majd tündérrózsák. Talán nincsenek is.

Délután már nem bírtam tovább a szobában maradni. Miután jó sokáig bámultam a kihűlt paprikáskrumplira, amit a háziasszonyom az ablakpárkányra tett, kisétáltam az útra. Majdnem egyenesen Verába botlottam, pedig máskor errefelé nem is szokott járni. Bánatosnak és bűntudatosnak látszott.

— Már nem szeret? — kérdezte, és lesütötte a szemét.

Konokul hallgattam, és egy kavicsot rugdaltam a cipőmmel.

— Ha eljön velem a nádasba, mutatok valamit.

Nem tudtam ellenállni, engedelmesen követtem. Ö fürdőcipőben és rövid nadrágban volt. A nádas előtt megállt.

— Magának is le kellene vetkőznie, legalább a cipőjét...

Már készültem is kifűzni.

— Nem, várjon, előbb kérdezek valamit.

Minden olyan sejtelmes volt, még ennyire kettesben sose éreztem magamat vele.

— Szeretnéd, ha megmutatnám?

— És ez is, ez a kérdés is! Még sose tegezett. Megbabonázva néztem rá, és csak később vettem észre a kezét, amely a nadrágja közepe felé mutatott.

A heves vágy és az ellenkezés együtt gyűlt föl bennem. Nem is tudtam, melyik az erősebb.

— Megmutatom, ha... — A fülemhez hajolt, a suttogásától és a szavaktól összerázkódtam. — Nem érted? — kérdezte. — Ha a szádba vizelhetek.

Egy darabig összehúzott szemmel figyelt, látta, hogy reszketek, hirtelen megváltozott az arckifejezése.

— Ne hidd el, gyűlöllek! — A lábával toporzékolt. — Sokkal jobban gyűlöllek annál!

Ojból Bende lovai jutottak eszembe. Váratlanul sírni kezdett. Megfogta a fejemet, és

szájon csókolt.

Aztán két napig nem állt szóba velem. Amikor másnap megjelentem a vödrökért, kérdőn Máriára pillantott:

— Te ismered ezt az alakot?

Mária nem válaszolt.

— Vera, kérlek... — kezdtem.

— Látod, már tegez Is, teljesen megőrült, egy ismeretlen alak, és bizalmaskodik. Ha el nem hordja magát, segítségért fogok kiabálni.

Leforrázottan bámultam rá.

— Arra vár, hogy kiabáljak?

Elkotródtam. Teljesen tehetetlen voltam vele szemben. Dehát hogyan lehetséges ez? Hiszen én már egyszer átugrottam az árkon. Irma asszony, a szarvasbőgés, az alvó karakterbaba... Én trágárságokat súgtam Irma asszony fülébe... És tegnap Vera is... Igen, Vera is malackodott. Egyszeriben úgy éreztem, hogy Irma asszony szemétkosár, és hogy én is szemétkosár vagyok. Az árok valahol egészen máshol húzódik. Vera is máshol akarja átlépni, éh is. Vera malackodik, de ő tündérrózsa. Én is malackodom, de én Irma asszonynak a kis kertészfiú vagyok, az árok két oldaláról minden másképpen látszik, az árokban mocsok úszkál, mocsok és szégyen.

Almomban Veráék kertjébe akartam bejutni, de sehogyse tudtam kinyitni az ajtót. Egyszer azonban mégis sikerült, alighogy lenyomtam a kilincset, máris a kert közepéig repültem, egyenesen a vörös kontyos öregasszony lornyonja elé. Akkor vettem észre, hogy nincs rajtam nadrág, pedig a kapu előtt még biztosan volt. Vera csúfolódva mutogatott rám: Nézzétek, milyen szőrös a lába! Erre ébredtem... Igen, a szégyent nem lehet kiheverni. Géza bácsi is beült a borbélyüzletbe, és vége. Biztosan abba hülyült bele, azért fütyül értelmetlenségeket, nincs elég bátorsága újból végiggondolni az életét. Attól fél, hogy újra kipofozná az anyja a borbélyüzletből. Egyszerre csupa emlék jutott az eszembe, valamennyi undorító volt. Fél szavak bugyborékoltak bennem, de én mindegyiknek tudtam a teljes értelmét. Hol a gyóntatószékben, hol a WC-n ültem, de ez a két látomás egybefonódott. Fejem fölött Bende apja csattogtatta az ostorát. Visz- szafelé kezdtem vizsgálgatni az életemet, szerettem volna eljutni az öntudatlanságig, odáig, ahol már megszűnik a szégyen, de csupa ragacsos anyag közt kotorásztam.

A falusi elemiben én köszöntöttem a tanítónkat születésnapjára. Volt egy vers, vala