Irodalmi Szemle, 1968

1968/6 - Monoszlóy Dezső: A milliomos halála (regényrészlet)

meg az irányomban. Ogy kezelt, mintha a szolgája, a kutyája lennék. Legfőbb feladatom volt, hogy minden délelőtt utánuk cipeljem a két vödör vizet. Bármiről kezdtem beszélni, türelmetlenül leintett: — „Ez unalmas“ — vagy: „Hiszi a piszi“ — és ezt az utóbbit olyan utálatosan tudta mondani, hogy a torkomat összeszorította a keserű* ség. Ezzel az első összecsapásunkra célzott, amire mindjárt a nagymamánál történt bemutatkozás után került sor.

— Maga mit hazudozott a nagymamának? — vont kérdőre, amikor kifelé oldalogtam a kertből.

— Én?

— Azt mondta, hogy diák, pedig csak kertész. Az a maga szakács ismerőse elárulta.. Madarat tolláról, embert barátjáról. Na persze, az is főorvosnak hazudja magát.

Próbáltam megmagyarázni, hogy én valóban diák vagyok, csak megszöktem, és hogy a kertészkedés csak ideiglenes, zavarosan a Fanyűvő meséjébe is belekezdtem, de nem hagyta végigmondani.

— Hiszi a piszi — mondta, és elfintorította a száját.

Amikor végleg megsokalltam, nagy téptekkel elindultam a mólóról.

— Ha úgy kívánja, most rögtön bevallom a nagyanyjának.

— Meg ne tegye — állt elém, és egészen kivörösödött a méregtől.

— Akkor mit csináljak?

— Semmit. Szégyellje magát.

Mária igyekezett a helyzetemet elviselhetőbbé tenni. Gyakran pártomat fogta, és Verát csitítgatta. Egy napon azonban Vera ezt se tűrte tovább. Amikor már eléggé megszégyenített, hirtelen behízelgővé vált a hangja.

— Maga tulajdonképpen kit szeret közülünk?

Máriára néztem, szelíd biztatás csillant a szemében. Szégyenkezve álltam előttük.

— Látja, hogy nem lehet hinni magának, még ebben sem őszinte. — Ezt szinte suttogva és korholón mondta.

— Én mind a kettőjüket szeretem — kezdtem —, csakhogy ...

— Csakhogy? Kit szeret jobban? — támadt rám Tulipán. — Akit jobban szeret, azt megcsókolhatja.

Vérhullám borította el az agyamat. Ereimben ott úszott Fekete Tulipán, és a zsolozs- ma hangjaira hajladozott. Hevesen átfogtam a derekát, a száját kerestem, de hátra kapta a fejét, és csak az arcát tudtam megcsókolni.

— Na látod — mondta Vera.

Mária megszégyenülten bámult rám. Attól fogva nem avatkozott bele a vitáinkba. Gyakran magunkra is hagyott. A napok szégyen és öröm közt teltek. Ha Vera már belefáradt az ingerkedésbe, vagy úgy érezte, hogy földig alázott, odatartotta az arcát.

— Na, megcsókolhat.

Ű azonban sohase csókolt vissza. Pedig azt is bevallottam neki, hogy Fekete Tulipánnak neveztem el.

— Fekete Tulipán? — Lebiggyesztette az ajkát. Annak nincsen illata.

— Jó, hát akkor legyen Tündérrózsa.

— Az milyen?

— Az a leggyönyörűbb virág. Mindössze két éjszakán át virágzik. Első éjjel elefánt- csont, másik éjjel bíborszínű a szirma.

— És az illata?

— Ananászillata van, és ha már elvirágzott, a víz alá merülnek a szirmai.

— Ezt szépen mondta, most megcsókolhat.

— Csókoljon meg maga is.

— Azt már nem. — Hirtelen kiegyenesedett. — Többet látni se akarom.

Olyan parancsolőn mondta, hogy földbe gyökerezett a lábam. Láttam, hogy elmegy, de kiáltani se mertem utána. Az ösvétiy széléről bolhafű és clkszár röhögött a szemembe. Nem, itt nem nő Tündérrózsa. Elhatároztam, hogy többé nem kullogok utána, ha mindjárt beledöglök, akkor se. Egész délelőtt ki se mozdultam hazulról. Megint az élet értelmén tűnődtem. Nem, az életnek semmi értelme. Zsuzsa Is leesett a fáról. Én is rossz voltam hozzá. Valamiért megvetettem. Talán azért, mert megfejte a tehenet. Vera is megvet valamiért. Nem érti a kertészkedésemet. Nem érti, hogy én nemcsak magamért kertészkedem, hanem mindenkiért. Különben, kitör a háború. Ha háború lesz,