Irodalmi Szemle, 1968

1968/6 - Monoszlóy Dezső: A milliomos halála (regényrészlet)

Arra ébredtem, hogy hasamra süt a nap. Ingben és alsónadrágban feküdtem az ágyon. Persze, hiszen egyszer már fölkeltem. A lavórban szappanhabos víz csillogott. A vödör maradék vizében megmostam a szememet, gyorsan magamra kaptam a ruhát, megfésül- ködtem és elindultam. A háziasszonyom ellenségesen nézett utánam. Ki kellett volna önteni a lavórt, és az ágyat sem igazítottam meg. Lehet, hogy ez nincs benne a szoba árában.

A Várta-lak verandáján bronzvörös kontyos idősebb hölgy ült, és valami szvetterfélét kötött. Talán a lányok nagyanyja? Szerettem volna, ha nem ő az. A lányokat nem láttam, és nem mertem bemenni a kapun, az ún. túlsó oldalára pislogtam, ahonnan móló vezetett a tóhoz, kétoldalt, messzebb, nádas fogta közre a mólóhoz vezető ösvényt. Nem tudom, hogyan döntöttem el magamban, végül én is a móló felé indultam. Amikor a nádas szegélyezte ösvényhez értem, szembetalálkoztam a lányokkal. Vera jött elöl, piros fürdőtrikóban és félrecsapott fehér úszósapkában, ujjával a fülében kotorászott. Rögtön észrevett, és hátrafordította a fejét. Ogy tett, mint a hittantanárom: Quo vadis, domine? De nem ezt mondta.

— Na, Mária, itt van a vőlegényed.

Közben Mária is meglátott és felkacagott. Mind a ketten kacagtak. Én magam is éreztem, hogy rendkívül nevetséges figura lehetek a vizes fürdőruhás lányokkal szemben, nyakig begombolt ingben. A ruha úgy nehezedett rám, mintha páncélt viselnék.

— Legalább lesz, aki beviszi a vödröket — állapította meg Vera.

Csak most láttam, hogy a másik kezében vödröt tart ő is, meg Mária is. Mindkét vödör tele volt vízzel. Nem tudtam, minek cipelik, engedelmesen átvettem tőlük, és elindultunk a villa felé. Most már ők mentek elöl, s én mögöttük a vedrekkel.

Amikor elértük a villát, Vera intésére a két vödröt a fal mellé raktam.

— Megérkeztünk a vízzel — kiáltotta Vera a vöröskontyos hölgy felé.

Az én érkezésemről egyelőre nem esett szó. Vártam, hogy kisegítenek a lányok, és sajnáltam, hogy már letettem a vödröket, így mintha egyszerre esett volna ki minden magyarázat a kezemből és a fejemből is. A villa sövénykerítése felé bámultam. Poligó- nium, állapítottam meg automatikusan. Ha nekem Verával kertem lenne, vadrózsával futtatnám be vagy kökénnyel.

— Maga kicsoda? — hallottam meg az öreg hölgy hangját. Akkor mintegy parancsszóra elfordultam a kerítéstől, s bárgyún egy-két lépést előre léptem. Láttam, hogy fürkészőn a szeme elé igazítja a lornyónját.

— Nagymama rövidlátó — bökött felém az ujjával Vera —, és még nem tudta észrevenni, hogy maga is ember.

Ogy csattantak a szavai, mintha pofon vágtak volna.

— Anti vagyok — dadogtam, és egyszeriben éreztem, milyen semmitmondó is tud lenni egy név. Persze, ha valakit Julius Caesarnak, vagy Barbarossa Frigyesnek hívnak, az más.

— Diák?

— Igen.

— Hány éves?

— Tizenkilenc. — Rögtön megbántam, hogy tizenkilencet mondtam, húsz, az komolyabban hangzott volna.

— Itt nyaral? Kiknél?

— Olyan idősebb emberek. Abban a nagy, sárga házban laknak. Ide látszik.

— Ja, szóval nem rokonoknál?

— Nem.

— Én a lányok nagyanyja vagyok.

Ezt már úgyis tudtam, és megkönnyebbültem, mert újból elővette a kötését, és ebbői arra következtettem, hogy abbamarad a vizsgálóbírói kikérdezés.

Ebben nem is tévedtem. Többet sem akkor, sem azután nem kérdezett tőlem. Ez nem is hiányzott. A magatartása mégis sértett. Azzal álltam bosszút rajta, hogy elneveztem pulykaméregnek, valóban hasonlított is a kertjében növő virágjaira. Ha messziről néztem rá, néha érdekesen tótágast állt a feje, s ilyenkor úgy látszott, mintha a vörös konty a tokáján nőne. Ez az ellenszenves látomás kielégített.

Abba azonban sehogy se tudtam beletörődni, hogy Vera magatartása sem változott