Irodalmi Szemle, 1968

1968/6 - Monoszlóy Dezső: A milliomos halála (regényrészlet)

togtak, besötétedett, és jól látszottak a szálló parazsak. A gőzgép egyenletesen zakatolt. Egészen olyan hangja volt, mint Gelencsér gőzgépének. Megörültem, hogy eszembe jutott a fiú neve, másodikban jártunk együtt. Spirituszkockával lehetett felfűteni a gőzgépet. Volt egy kis szelepe is, amelyik fütyült. A vonat és Gelencsér gőzgépe most együtt zakatolt a fejemben. Akkor nagyon szerettem volna, ha enyém az a játék. Most már, ha ideadnák, se kellene. Lehet, hogy akkor is arra gondoltam, minek él az ember, és most is erre gondolok. De a régi gőzgép már nem kell. Vonaton ültem. És a hittantanárom néha különösen hátrafordltotta a fejét. Quo vadis, domine? Érdekes, az azelőtt sohase tűnt fel nekem. Krisztusra játszik a hittantanárom, azért mosolyog olyan negédesen és szelíden. Az óra alatt csak hittantanárnak látszott, de így, innen, a vonatból rájöttem az egész komédiára. Minek is él az ember? Érdekes, ezt a kérdést semmi se tudja elaltatni, Zsuzsa se, Bende se, Irma asszony se, az anyám se. Ha őrá gondolok, különben is mindjárt elfog a szégyen. Éjjeliedényen ülök, hosszú hálóingem a térdem fölé csúszik, és didergek. Bende csókolgatja az arcomat. Pfujl Irma asszony alvóbabája leselkedik. A vonat és Gelencsér gőzgépe egyformán zakatol.

— Minek él az ember, Géza bácsi?

— Ezen még nem. gondolkoztam.

— Hát akkor gondolkozzon rajta.

— Nekem már mindegy, én úgyis befejezem lassan.

— És én minek élek? Minek élek most, meg tegnap, meg tegnapelőtt.

— Most azért, hogy elutazzál.

A fene egye meg, biztosan az dühíti, hogy nem lesz, aki megszikkassza a majoránnát. De akkor is igaza van, azért élek, hogy elutazzam. Csak ezzel szabad törődni, nem szabad, hogy az egész élet mindig összefolyjon, mint a tejeskása.

Másnap felszálltam az ismerős vonatra, leszálltam az ismerős állomáson, egyszerre körülvett az idegenség. Már semmi se volt ismerős. Azt az ősz öregasszonyt se láttam, idegen emberek ácsorogtak az állomáson. És minden rosszul kezdődött, de én ennek is örültem, valahogy felrázott a közönyből. A megadott címet ugyan hamar megtaláltam. Már az útról lehetett látni a villa nevét: Várta-lak. De engem senki se várt. A villa lakói elutaztak. Később kiderült, hogy hajókiránduláson vannak. Szállást is nehezen találtam, a szomszédos villában már nem volt kiadó szoba. Végre a hetedik házban találtam egy kamraszerű kis helyiséget. Gyanakvó öregemberek vizsgálgattak, és mindjárt ki kellett fizetnem a szoba árát egy hétre. Vajon Veráék mikor jönnek haza? Nem volt kitől megkérdeznem. Igaz, egyet-mást kérdezősködés nélkül is meg tudtam. A Várta-lak a lányok nagyanyjának a villája, a két lány unokatestvér. Elhatároztam, hogy nem mozdulok el a villa közeléből, nem akartam egy percet sem elmulasztani, látni akartam, amikor megérkeznek. De mégsem így lett, étlen-szomjan nem ácsoroghattam a kerítésük tövében, haza kellett mennem lefeküdni. Szerettem volna minél tovább aludni, hogy megrövidüljön a várakozás, de már hajnalban felébredtem. Az idegen házban szorongató csend volt. Magamra húztam a vékony pokrócot. Azért is alszom még! De nem sikerült. Fekete Tulipán fehér hálóingben járkált az ágyam körül, hóna alatt csipkés kispárnát szorongatott. Ez talán már az álom, biztattam magamat, de még csak látomás se volt, az érzéseim igyeztek magukra alakot ölteni. Ez azonban homályos és megfoghatatlan volt. Tisztábban hallottam a távoli vonatok füttyét és zakatolását, az udvaron tyúkok kotkodácsoltak, s néha a szomszédos szobákban megreccsent egy-egy bútor. Ez még a bakszakáll ideje, nyugtattam magam Géza bácsi szavaival, még a másik oldalamra fordulhatok. De hiszen nem is akarok aludni. Tulipánt akarom látni. Megpróbáltam zajtalanul felöltözni. Óvatosan belemártottam kezemet a lavórba, hogy ne loccsanjon nagyot a víz. Minden mozdulatom akkora hangot adott, mint az ágyúdörrenés. Fel fogom kelteni a házigazdáimat, és kirúgnak. Nem rúghatnak ki, mert kifizettem a szoba árát. Vissza is adhatják: itt van, menjen a fenébe. Ha kirúgnak, visszamegyek az intézetbe. Láttam a konviktusi folyosót, és már elindultam rajta, a folyosó köveit a lavór lepattogott zománca juttatta az eszembe. Most már egész elviselhetetlen volt a csend, amely körülfogott. Hiszen már senki sincs az intézetben, mindenki elment. Az egész osztály leérettségizett, jövőre tizenkilenc éves leszek. Három évig utaztam a vonaton, azóta senki se maradt az intézetben. Gelencsér gőzgépe is felrobbant. Megmosakodtam, megfésülködtem, és visszafeküdtem az ágyba. Nem mehetek sehová, meg kell várni a reggelt. Később mégis elaludtam. Az álom és a gondolatok hínárszerűen összefonódtak. Nem tudtam őket elválasztani egymástól.