Irodalmi Szemle, 1968

1968/6 - Monoszlóy Dezső: A milliomos halála (regényrészlet)

— Vera, miket beszélsz, hiszen akkor nem is leszünk itt. Egy hónapra elutazunk.

Verának hívják, és egy hónapra elutaznak. Ezeket a szavakat ismételgettem magamban gépiesen, mintha ez lenne a legfontosabb.

— Jé, tényleg! — csodálkozott el a Tulipán. — Hát akkor hoľnaputánhoz egy hónapra ilyenkor.

— Egész augusztusban nem lesznek itt?

A kontyos bólintott. Vera úgy tett, mintha róla nem is lenne sző. Örökkévalóságnak tetszett nekem az a hónap. Szerettem volna valami reménységbe kapaszkodni, de nem tudtam, honnan közelítsek hozzá.

— És hová mennek?

— Víz mellé — Jelentette ki Vera kajánul.

— Miért, utánunk akar jönni? — lepődött meg a kontyos.

Némán meredtem rájuk. Szerencsétlen és boldog voltam egyszerre. Ogy látszik, a boldogság a szerencsétlenségből fakad. Abből, hogy van valami szép, és azt nem lehet elérni.

— Úgyse mondják meg a címüket — magyaráztam inkább magamnak, mint a lányoknak.

— Kérdezze meg a szakácstól — biztatott Vera.

A kontyos papirost és ceruzát keresett elő a retiküljéből.

— Csak nem akarod megadni a címünket?

— De igen. A szomszédos villában mindig van kiadó szoba, ott elég olcsón szobát kap, kosztolni meg kosztolhat akárhol. Annyira hálás voltam, hogy alig tudtam megszólalni.

— Magát hogy hívják?

— Máriának.

— Mint a litániában — motyogtam, és láttam, hogy Vera ellenségesen méreget. Alighanem árulónak minősített. Pedig a szerelemnek és a hálának semmi köze egymáshoz. Mária jóságán keresztül Zsuzsa cseresznyevéres szája csillogott, s amit a Utániéval kapcsolatban mondtam, az is hazugság volt. A litánia Máriája sem a jóságával, inkább az elérhetetlenségével vonzott.

Gyűrögettem kezemben a papírlapot, és hallgattam Mária magyarázatát, hogyan utazzam, hol kell leszállnom. Géza bácsi előtt is a papírlapot simogattam.

— Haza kell mennem az anyámhoz — böktem ki nagysokára.

— Jövő héten hazamehetsz.

— Pénz is kellene.

— Tudod, hogy az is van, négyhavi béred ott fekszik a dohányos dobozban.

Bosszantott, hogy minden olyan simán, egyszerűen megy. Lázadni, harcolni akartam

az elutazásomért.

— És ha nem az anyámhoz készülnék?

— Az is a te dolgod.

— És a majoránnát ki fogja levágni? Még meg is kell szikkasztani.

— Valaki csak levágja. Ott van mindjárt az Erzsiké öccse, azt is elhívhatom.

Ogy látszik, szánt szándékkal a muskátlival akar ingerelni. Igen, egész biztosan valami kudarcra akar figyelmeztetni. Mintha Bazsarózsát és Fekete Tulipánt össze lehetne hasonlítani egymással. Még szerencse, hogy fogalma sincs, kiről van szó. De csak célozgasson, ahogy jónak látja. Irma asszonynak még ennyit sem szabad mondani. Hazautazom, és kész. Vágja le a majoránnát, aki akarja.

Némi lelkiismeretfurdalás azért maradt bennem, de csak olyankor, ha a bíbor virágú majoránnasövényre esett a pillantásom. Nem is az el nem végzett munka bántott, inkább a tehetetlenség; ezt se csináltam meg, más se sikerül. Az utazásra kellene készülnöm, s nem tudtam, hogyan készüljek hozzá. Mintha valamit el kellett volna vinnem magamon kívül, mert így egymagam kevésnek bizonyulnék. Hiányzik valami. De micsoda? Nem tudtam rájönni. Ezért aztán minden apróság növelte az elégedetlenségemet. Sem a ruhámat, sem a cipőmet nem találtam megfelelőnek. Maga a készülődés ténye is zavart, az elutazást ugyanis úgy érzékeltem, mint egy rég befejezett eseményt. Láttam a vonatot, s hogy benne ülök. Az ismerős állomáson szép, ősz hajú öregasszony vár, kicsit a grőfnéra hasonlít, akinek anyám kezet szokott csókolni. Az állomásról jegenyesor vezet a tópartra, ezen már Bendével is mentem, a fák kérgéhez madártetemek tapadnak. Mindez ismerős és zavaros volt, a mozdonyból szikrák pat