Irodalmi Szemle, 1968

1968/6 - Monoszlóy Dezső: A milliomos halála (regényrészlet)

se rossz: „Ne haragudjanak, hogy késtem, ebben a pillanatban szakítottam a szeretőmmel.“ Csakhogy miről késtem el, hiszen még semmiféle találkozót se beszéltünk meg egymással. A rengeteg változatot úgy összekevertem, hogy ha az egyik betanult mondatba belekezdtem, a másik felét már máshonnan ragasztottam hozzá. így aztán szinte természetesnek éreztem, hogy még köszönni se tudtam, amikor a valóságban is szembetalálkoztam velük. Megint ketten voltak, ez is zavart, hiszen gondolataim közt a kontyos végleg eltűnt abban a múltkori átjáróházban.

— Na, hol vannak a nárciszok? — kérdezte Tulipán.

— A jázminok — igazította ki a kontyos.

Mindkettőjük hangjában kajánság bujkált, s én önkéntelenül az üres kezemre bámultam, sután kifordítottam a tenyeremet, amit össze-vissza karcoltak a kerti szerszámok, és amely sehogy sem illett a lányok elegáns nyári ruhájához.

— Ahol nincs, ott ne keress — szellemeskedett a kontyos. Tulipán egyik ujját a homlokához emelte, s megkocogtatta. Biztos, hogy tökkelütöttnek tart. Most kellene rátérnem a berkenyére, amit az angol királyok hordanak a sisakjukon. Esetleg egy latin idézet is megtenné, de csak gyászoló körmeimet vettem észre, s ettől végleg elszégyelltem magam.

— Nos, mi lesz a jázminokkal? — fordult felém a kontyos, és úgy éreztem, mintha a segítségemre akarna sietni.

— Majd legközelebb... — kezdtem.

— Na jó, hát akkor majd legközelebb — intett a Tulipán, és sarkon fordult.

— Most hová mennek? — dadogtam utánuk.

— Aki kíváncsi, hamar megöregszik.

— Hadd menjek magukkal — csuklott meg a hangom.

— Jöhet? — mozdította kérdőre a szemöldökét a kontyos.

— Nekem egy — rántott a vállán Tulipán.

Ha faképnél tudnám hagyni őket! De nem tudom. Mögöttük kullogtam. Moziba mentek. Nekik már volt jegyük, nekem a pénztárhoz kellett furakodnom. Persze, már nem kaptam jegyet a közelükben, öt sorral előttük ültem. A láthatatlan embert játszották. Csak időnként néztem a vászonra, pedig elég izgalmas film volt, minduntalan hátrafelé kapkodtam a fejemet. Attól féltem, hogy ők is eltűnnek. A kijáratnál tolakodnom kellett, hogy a közelükbe jussak.

— Csuda muris volt azzal a gézzel, ahogy a feje köré csavarta.

— De hiszen nem is volt feje.

— Volt, csak nem látszott.

— És aztán a nyomokra lőttek a hóba.

Rám ügyet se vetettek. Kénytelen voltam én is a filmre gondolni, másról, úgy látszik, nem hajlandók beszélni.

— Minden ember láthatatlan — mondtam.

— Csak nem? — nézett végig rajtam sunyin Tulipán, és gúnyosan elhúzta a száját. Olyan kiállhatatlan volt, hogy szerettem volna magamhoz ölelni.

— De igen, én se látom magukat, maguk se engem. Legföljebb álmodozni lehet arról, hogy milyen a másik. Én gyakran álmodozom magukról. Ilyenkor maguk mindig kedvesek.

— Igazán? — kérdezte a Tulipán, de nem is várt válaszra. — Hát akkor csak álmodozzon rólunk.

Láttam, hogy megint ott akarnak hagyni az út közepén.

— Ne menjenek még!

— De megyünk, nem érünk rá.

— Akkor legalább mondják meg, mikor találkozhatunk újra.

— Mikor? — ismételte a Tulipán, s ez úgy hangzott, mintha azt mondaná, hogy sémikor. Töprengő kis ránc jelent meg az orra tövében. — Tudja mit, mához egy hétre ilyenkor.

— És hol?

— Itt, a mozi előtt.

— Itt lesz?

— Igen.

— És addig várjon, amíg csak nem jövünk. Szemében csúfondáros fény bújbált. A kontyos is mosolygott, de hirtelen elkomolyodott.