Irodalmi Szemle, 1968
1968/6 - Monoszlóy Dezső: A milliomos halála (regényrészlet)
Monoszlóy Dezső a milliomos halála regényrészlet (Folytatás) Ha ráértem volna ezekben a napokban a godolataim mögé pillantani, számos félmondat születését és halálát hallgathattam volna végig, olyanokét is, amelyek nem a Tulipánra vonatkoztak. Mintha minden csak azért jutna eszembe, hogy újból elfeledjem. A türelmetlenség befonta, elborította többi gondolataimat. Mikor látom, mikor ta- lálkozhatom vele? Ezek a szavak dobogtak át a más értelmű szavakon is. Néztem a naspolyafánkat. Most virágzik. Novemberre megérik a gyümölcse. Mire megérik, a Tulipán szeretni fog engem. De lehet, hogy közben kitör a háború. Elmegyek a frontra, s rengeteg kitüntetéssel térek haza. Mindenki hősként üdvözöl majd, és megkérem a Tulipán kezét. Irma asszony is eljön az esküvőnkre és Géza bácsi is. Géza bácsi tartja majd a pohárköszöntőt. Naspolyák lesznek az asztalon, s erről eszébe jut, amit tavaly is elmondott: „Ki csak naspolyát Ízlelt, sört Ivott, vénasszonyt csókolt, az nem ízlelt, nem ivott, nem csókolt.“ Irma asszony enyhén elpirul, de nem sértődik meg. Irma asszony belátja, hogy mindennek így kellett történnie. Elvégre neki köszönhető, hogy Tulipánt nem lehet levetkőztetni. Tulipánon mindig fehér menyasszonyi ruha volt. Irma asszony azonban pucérra vetkőzik, négykézlábra áll, és a hátán lehet lovagolni. Ha nem láttam volna Irma asszony lebegő melltartóját, akkor Tulipánra is Így gondolnék. De most már tudom, hogy ez Is más, az is. Tulipán az, akihez a litánia szavai szólnak. Marad azért egy-két kellemetlen emlék, ezekkel is kellene valamit kezdeni. Az anyám folyton a zsebkendőjébe szipog, és kezet csókol a grófnénak, aki fiatalabb nála. János bácsinak egyszer sem Írtam levelet, amióta a kertészetben vagyok. Zsuzsa leesett a cseresznyefáról. Bende apja talán még mindig veri a lovakat. Mennyi szégyen és disznóság van a világon, a Bazsarózsának szánt muskátlik is milyen bután fintorognak. Az embernek egyszerűen felfordul a gyomra, és összerókázza az új ruháját. Mindezt a töméntelen trágárságot Irma asszony fülébe kell suttogni, hogy ne kelljen gondolni az élet undorító anyagcseréjére, a sok trágyára, amiből a virágok nyílnak. Tulipánnak majd elmondom, hogy mi ketten megváltoztatjuk a világot. Két ember mindig megváltoztatja a világot. Csak ha az ember egyedül marad, akkor érthetetlen az egész, mert mindig fennakad egy csomó részleten. Például ilyeneken: Valásszabadság, hatalom, szegénység. Pedig csak addig fontosak a dolgok, amfg nincs egy végtelenül fontos, amely a többieket is kormányozza. Persze nem elégedtem meg azzal, hogy ilyen összefüggéstelenül kavarogjanak bennem az érzések. Gyakran pontos szavakkal készültem a beszélgetésünkre, és latin memoriterként ismételgettem magamban, amit gondoltam. „Elhoztam az ígért jázminokat, de erről jut eszembe, hogy éppen most olvastam egy könyvet...“ Milyen könyvet is olvastam? Sokáig kellett gondolkoznom rajta, amíg a fedőlapja megjelent előttem, kis alakú, piros Crokker-könyv volt. Erről igazán nincs mit beszéljek. Pedig a könyv nem rossz gondolat, aki könyvekről beszél, az mindjárt okosabbnak látszik. Vagy ez