Irodalmi Szemle, 1968

1968/6 - Tóth Elemér: Sok és kevés

— Én festő vagyok. Grafikus.

Nézz, nézz, és hallgass. Engem úgysem érdekel semmi, csak te, úgyse leszel soha más, csak amilyennek én magamban megépítelek. Jó. Beszélj, beszélj, ha Jólesik. Úgyse figyelek a szavakra. Nézem a szádat. Meg akarlak csókolni. Te vagy a húsz évemben a három szombat és a három vasárnap. Te vagy az én három szombatom és három vasárnapom.

— Meg akarlak csókolni.

— Itt még járnak.

— Meg akarlak csókolni.

Több ez pusztán egy csóknál, vajon érzed-e. Érzed-e, hogy mindenemet adom a csőkommal is?

Fogod a kezem.

Minden csepp vérem átcsorgott beléd. Fogj. Szoríts!

— Hű, de messzire sétáltunk — mondod, és nézel.

— Gyere, üljünk a fűbe.

— Reszketsz.

—■ Nem.

— Félsz?

— Ha velem vagy, nem félek semmitől.

Nem láttad az öreget a farkaskutyával? Az előbb mellőztük el. Azelőtt mindig áthúzódtam az utca túlsó felére, most meg nyugodtan mentem el mellette. Tudtam, hogy nem eshet bajom. Tudtam...

Mi a szemedben ez a tűz?

Hallgatsz.

— Reggel munkába menve mindig megsimogatom a fánkat.

— Miért hallgatsz?

— Csókolj meg.

Lehunyom a szemem.

És egyszerre csak föiszikrázik az ég, a Moldva vize meg egyre nő, egyre csak árad, a hullám átcsap fölöttem.

— Karéi, Karéi...

— Szeretlek.. •

— Mondd még, mondd még...

Megyünk a Moldva-parton. Visszafelé. A nap hatalmas nara'ncsgolyő, belefürdik a Moldvába. A sirályok füttyögnek örömükben. Elénk szalad az üres vendéglő.

— Bemegyünk?

Nem tudok szólni.

Bólintok.

A gyönyörű tavaszi késő délutánban szódát iszunk, és a szemünkkel újra egymásba kapcsolódunk. A szódában sisteregve robbannak fel a buborékok.

— Kedves.

— Kedves.

Kéz a kézben ballagunk tovább, már hazafelé.

Lehunyom a szemem. Kis piros bolygócskák hordják szét az örömet bennem.

— Mire gondolsz?

— Nem tudom.

— Nem tudod?

— Tudom, de annyi minden... A tengerre gondolok.

— Miért pont a tengerre?

— Egyszer voltam ott... A menyasszonyi ruhás sirályok mindig a közelemben repültek el... A tenger volt ilyen végtelen...

— Itt a hársunk.

— Gyere, menjünk, és köszönjük meg neki.

— A kutyának kellene megköszönni.

— Valóban.

így beszélgettünk. Butaságokat mondogattunk egész úton. Könnyű voltam, szárnyam nőtt nekem is, csapkodtam vele, kacagtam, és te velem kacagtál.