Irodalmi Szemle, 1968
1968/6 - Tóth Elemér: Sok és kevés
— Gyere be még a lépcsőházba. Bejöttél. Az ablakban ülő radarok elvesztették a célt. Kifulladásig csókolőztunk. — Holnap. — Kettőkor. — Siess! — Kettőkor. Már biztos. Ma először volt szolgálatom a szülészeten. Helyettesítenem kellett. Mindenki így, augusztus elején akar szabadságra menni. Megnéztem mindent. A szülőszobában van egy ágy, közvetlenül az ablaknál. Pontosan a Moldvára látni.... Amikor másnap nem jöttél el, még nem gondoltam semmire. A katonáknak más dolguk is van, nemcsak az, hogy a lányok után járjanak. Ez jutott eszembe. Te mondogattad. A mami még nem tudja. Pedig már biztos... Nagyon fog sírni, tudom, de majd megnyugszik. Hogy három hétig nem jöttél, elmentem a kaszárnyába. Nem, nem akartam tolakodni. Azt hittem, beteg vagy. — Karéi Kovac. Egy pillanat. Álltam az őrszoba előtt, és úgy éreztem, hogy meztelen vagyok. — Az már nincs itt. — Nincs? — Átirányították. Sokáig nem is értettem, mit mond, csak néztem rá bambán, mint akit fejbekóliu- tottak. — Áthelyezték? — Igen. Még május végén. Köszönöm — mondtam. A katona még utánam szólt: — A címét nem akarja? Kimentem a Moldva-partra. Egészen oda... Leültem és sírtam. Pedig akkor még nem tudtam. Most, hogy már tudom, nem sírok. Utolsó szombat... A mami sír majd, ha megmondom neki, de aztán majd csak megnyugszik ő is. És te? Teveled vajon mi lesz?... aki még gyáva se tudtál lenni igazán... Én azt hiszem, hogy ebben a tiszta fehér szobában nagyon csendes leszek majd. Nem kiabáltam ott se, és itt se fogok. Az ágyam az ablaknál lesz, és onnan rálátok majd a Moldvára és a fölötte vijjogó sirályokra. A sétányon megkeresem a fát... És kint is minden fehér lesz, mint itt, bent, a szobában. Az én vasgyúró fiam a háromszoros ártatlanság gyereke lesz. De te, ezt már sohase tudod meg. Mert én így döntöttem. Ballagok hazafelé. Augusztus gyönyörű és szomorú. Mennyi aranyos csöppség van most a Moldva-par- ton! Milyen szépek. Itt jön az öreg is a kutyájával. És nem félek. A kutyáktól már nincs mit félnem. Amott, az a hársunk ... De... — Karéi! Karéi! A szél elfütyül a fülem mellett. Szorítom magamhoz, szorítom. Minden erőmmel szorítom, mégis megfordul. Nem nézek fel. — Bocsánat, kisasszony — mondja egy ijedt hang. — ön bizonyára összetéveszt valakivel. Sző nélkül megyek tovább.
