Irodalmi Szemle, 1968
1968/1 - Mészáros László: Aknamélyből árbockosárig
Az ördögbe! Jó lesz vigyázni ezzel a borral, hisz rohamosan fogy. Pedig még messze a hajnal. A Fröhel-foki világítótorony fáradhatatlanul villog, és, igen, még mindig szélcsend van. Nem kell a zajos tábor, csend kell. Álmosítő hullámverés. Éber álom. Már nem tudom, hányadik napja vesztegeltünk a nyílt tengeren, néhány száz mér- földnyire a szárazföldtől. Ivóvizünk rohamosan fogyott, egyre csökkent a napi fejadag. Vitorláink petyhüdten lógtak a tűző napon. Szélcsend volt. Minden idegszálunkba belevéste magát a dühös várakozás. Utolsó erőmet összeszedve felbotorkáltam a fedélzetre. Pillanatok alatt kiszáradt a szám, és lihegve szedtem a levegőt, lógó nyelvvel, mint a kutya. Megmarkoltam a kötéllétrát. Muszáj felmenni! Minden fok legyűrése szinte órákig tartott, és többször azt hittem, hogy nem bírom tovább, lezuhanok. Véresre harapdáltam az ajkamat, és mohón nyaltam le róla a vért. Félájultan buktam bele az árbockosárba. Fent voltam! Hol vagy, ó, üdítő északi szél! Fent vagyok az árbockosárban! Másnap autóbuszkiránduláson voltunk. St. Brieuc, Portrieux és lie de Bréhat volt az Irány. Paimpolban csodálatos hajó horgonyzott. Robert mindent elintéz, most is elintézte, hogy felmehessünk a hajóra. Az Albatros háromárbocos angol iskolahajó volt. Szívem a torkomban kalimpált, amikor a fedélzetre léptem. Vitorlák, kötelek, csomók, és figyeld: kötéllétra. Óvatosan lemaradtam a csoporttól, és elindultam felfelé. Később észrevettek, és kiabáltak rám, de én ügyet se vetettem rájuk. Csak felfelé! Fülemben zúgott a szél, himbálózott velem a létra, de összeszorított fogakkal küszködtem. Büszkén néztem szét a magasból. Fent vagyok az árbockosárban! Aknamélyből árbockosárig! Még a katonaság előtt vésődtek agyamba ezek a szavak. Ha jól tudom, valamelyik Aragon-vers egy sora; valahol a Hétben olvastam. De nem ez a lényeg. Számomra így, magában van óriási jelentősége. Ez a két szó, pontosan ilyen alakban, így összekapcsolva, egész életfilozófiát fejez ki. Mindig felfelé. Voltam az Eiffel-torony tetején, de ott nem bűvölt el úgy a magasság, mint az Albatros árbockosarában. Persze, ostobaság, mindennek ez a verstöredék az oka. Aknamély? Nyolcszáz méterre dolgozom a föld alatt. A mélység és a magasság itt pusztán fizikai. Nyolcszáz méter a föld alatt és háromszáz a föld felett — aknánk hetedik emelete és az Eiffel-torony. Nem, nem erről van szó! Ez a vers bizonyára mást fejez ki, máshol van az aknamély és az árbockosár. Hol? Merre induljak el? Égek a tudásszomjtól, a legostobább vágy gyötör: mindent tudni! Az első nagy élményt egy középiskolai pszichológiakönyv nyújtotta. Fogalmam sincs, hogyan került a századkönyvtárba. Már megcsömörödtem a regényektől, nekiültem ennek. Egy hétig lázban tartott, minden szabad időmet rá áldoztam. Vettem egy kis füzetet, és kiírtam bele a könyv néhány mondatát, amelyek megbűvöltek. „Gondolkodásra kényszerít, ha valamit szóban ki akarunk fejezni.“ Meglepődve tudatosítottam, hogy bizonyos dolgokat tudtam eddig is, csak nem értettem az összefüggéseket és a jelenségek magyarázatát. „Az érzelem a különféle tárgyakhoz és jelenségekhez, emberekhez, saját tetteinkhez és lelki élményeinkhez való közvetlen viszony átélése.“ Ilyen és hasonló mondatok fölött órákig elgondolkodtam. Hogy lehettem olyan ostoba, hogy ilyen könyvek létezéséről eddig nem tudtam? Az iskolában csak gép és gép volt minden könyvben — megutáltam őket. De igen, vannak más, szebb és érdekesebb dolgok is! Beiratkoztam a környék minden könyvtárába, és faltam az emberről szóló könyveket. Összevissza olvastam mindent, és talán nem is olyan nagy baj ez. Ma azonban már tudom, hogy meg kell válogatni őket. Lemondtam az orvosi könyvekről, nem a test, hanem a gondolatok érdekelnek! Egy csoda van a földön: az ember! Csak valami rendszeresség kellene a tanulásban, magyarázatokra lenne szükségem... Hány óra lehet már? A tábor elcsendesedett. Különben, mit számít az idő! Majd ha kivirrad, visszamegyek. Még egyszer látni akarom a végtelent. Megmozdult a levegő, de itt a bokor alján egyáltalán nem fázom. Persze, azért ebben része van a vörösbornak is. Csak ne fogyna olyan átkozottul gyorsan! Valóban, nem tévedek, az ott két emberi alak*. Szemem már remekül hozzászokott a sötétséghez. Biztos a táborból jöttek ki megnézni még egyszer a tengert. Hát persze,
