Irodalmi Szemle, 1968

1968/6 - Tóth Elemér: Sok és kevés

— Kettőkor idejövök. — Nem, ne ide. Találkozzunk inkább a parton. — Ott, ahol ma? — Ott. — Jó. Akkor a nagy hárs alatt. Ezután mindig ott találkozunk majd. A nagy hárs alatt. Jő? Bólintottam. Nem tudom, mi lett velem. De ha akkor megszólalok, biztos, hogy elbőgöm magamat. Még ma sem értem. Talán az az egyetlen szócska ... Ezután... A mamának este azt mondtam, hogy holnap kettőtől szolgálatot vállaltam. Az egyik kolléganőm kért meg. És minden lelkiismeretfurdalás nélkül néztem nagy, csodálkozó szemébe. — Nagyapáék nagyon szomorúak lesznek. — Hétközben majd kiugróm hozzájuk, mondd meg nekik. — Nagyon szomorúak lesznek. Négy éve, amióta apa meghalt, a vasárnap délutánokat nagyapa és nagymama kapja. Kint laknak a város szélén, a régi családi házacskában. A kertben virágoznak a fák, és ott most minden gyönyörű. Ha kimegyünk, leülünk a lugasba, és hallgatjuk a ma­darakat. Estefelé hazaballagunk, és nagyon szomorúan fekszünk le mindig. Én apára gondo­lok. Anya is apára gondol, és sir. — Azt hittem, nem jön el. — Én meg arra gondoltam, hogy maga nem lesz itt. — Mégis eljött? — Kiváncsi voltam, hogy szavuktartők-e a katonák. Nevetünk. Aztán elindulunk egymás mellett, és a cipőnk kopogása figyelve, lesve jön utánunk. — Mutatkozzunk tán be — mondom. — Én Marta vagyok. — Bocsásson meg. Egészen megfeledkeztem. Károly ... Karéi... Tegnap óta azon töröm a fejemet, hogy honnan ismerem én magát. Mintha tíz éve ismerném... örültem a szavaidnak. Kioldottak bennem valamit. Egy csomó idegenkedést, csaknem minden tartózkodást. „Örült vagyok“ — mondogatom magamban. Sose hittem volna, hogy ez a május engem is megőrjít. Vigyázz, vigyázz, vigyázz! — zúg át rajtam egy hang. És egy másik. Húszéves vagy. Ne félj, ne félj, ne félj! Ne siess! A játékszabályokat nem szabad felrúgni. A szerelemnek nincsenek szabályai! — Üljünk le. — Ne, ne üljünk le. — Elfárad. — Nem baj, ha elfáradok. Ballagunk. Két párhuzamos egyenes. De lépteink kopogása már rég egy. Hallod? Vajon hová figyelsz? Szeretnék beléd látni. Szeretnék átállni a te erőteredre, a te hullámhosszadra. A kezemhez értél. A kisujjamhoz. Nekem ennyi is elég, hogy megfogjam a kezed. Szorítom. Megérezted, hogy nagyon erősen rád gondolok? — Fúj a szél. — Itt, a Moldva-parton, mindig fúj a szél. A kórházban dolgozom. Reggel, mikor megyek, üres a Moldva-part. Csak te vagy itt velem. Magamba rejtet­telek. Három hete minden reggel megsimogatom a hársat. Ma szombat van. A harma­dik szombat. — Anyu, ma újra későn jövök haza. — Megint szolgálat? — Nem, anyu, nem szolgálat. Elkészíti a teámat. Elém teszi, aztán szemben velem leül egy székre. Néz. Szeméből kicsap a bánat.

Next

/
Thumbnails
Contents