Irodalmi Szemle, 1968
1968/6 - Tóth Elemér: Sok és kevés
Tóth Elemér sofe és kevés Húszéves vagyok. Sok és kevés. Ahhoz, hogy beszéljek, kevés, ahhoz, hogy hallgassak, sok. Megyek az utcán. Szembe jönnek velem a napsugarak, és lángra gyújtják a hajamat. A hajam nagy vörös lángokkal lobog. Vörös a hajam. Hányan megcsodálták már. Nem vezetek naplót, de ha vezetnék, bizonyára tele volna a hajamat dicsérő bókokkal. Napló. Minek az. Én magamban hordom a naplómat. A szavak úgyse pontosak. Mit tudnak elmondani az egymást kergető napokról? Az örömről, a szomorúságról, a napkeltéről vagy a napnyugtáról? „Ki ér ma rá a naplementében gyönyörködni“ — mindig azt mondogattad te is. Pedig mi a Moldva-parton találkoztunk. Az öreg jött szembe a nagy fekete farkaskutyával. Rettenetesen félek a kutyáktól. Egészen a párkányhoz húzódtam. Amikor elmentem mellette, még hátra is lestem. Akkor ütköztem neked. Majd elájultam, úgy megijedtem. — Bocsánat — motyogom, és csak nézem az előttem álló katonát. — Mitől ijedt így meg, kislány? A szemed nevet. — Ö, semmi, semmi — mondom szinte hadarva, és csak ekkor tudatosodik bennem, hogy még mindig a katona előtt állok, és hogy a katona még mindig a vállamat fogja. — Csak nem akarták elrabolni? — kérded, s most már a szád mosolyog. — Félek a kutyától. — Kutyától? — nézel körül. Én is megfordulok. Az öreg már messze jár. — Ja?! — mondod, amikor te is megpillantod. — Egyszer, még kislány koromban, egy ilyen nagy fekete kutya megharapott. A ház előtt jöttem csak rá, hogy elkísértél, és hogy én, mintha legalább tíz éve ismernélek, mindent elmondtam neked magamról. Arra meg már csak otthon döbbentem rá, hogy milyen rosszul beszélsz csehül. És arra is, hogy holnap újra találkozom veled. — Köszönöm, hogy elkísért. — Én köszönöm, hogy megengedte — mondod, és most nagyon komoly vagy. Kezet nyújtottam. Nagy, erős tenyeredbe szorítottad a kezemet. Sokkal tovább tartottad ott, mint szokás, és én nem tiltakoztam. Egyáltalán, eszembe se jutott, hogy lány vagyok, hogy húsz vénasszonyfej van az ablakba ragasztva. Egyáltalán eszembe se jutott, hogy tiltakozzam. — Szeretnék magával találkozni. — Igazán? — Holnap vasárnap van. — Jó. Olyan természetes volt a hangom, hogy szinte magam is meglepődtem. S a gondolataim, ahelyett, hogy kibúvót kerestek volna, előrenyargaltak, és már azt keresték, hogy mit mondok majd a maminak.
