Irodalmi Szemle, 1968
1968/1 - Mészáros László: Aknamélyből árbockosárig
tem. A betyár szentségét, hát én nem akarom, hogy örökké így legyen! „Leszerelsz, megnősülsz és majd megnyugszol, mint mindenki más“, mondta apám. Hát nem, nem akarok olyan lenni, mint a többiek! Nem mentem haza a hadseregtől, leszerződtem másfél évre egy osztravai bányába. Itt legalább a magam ura vagyok. Ha lejár a szerződésem, vagy meghosszabbítom vagy elmegyek, amerre a szemem lát. Senki se fog megházasítani, és nem koptatják rajtam a nyelvüket. És holnap Párizsban leszek; más országban, más emberek között, egészen más világban. Becsöngetek Dubekhez, és megegyezünk a továbbiakban. Öt év múlva a Riviérán fogok nyaralni, vagy medvére vadászok Kanadában. Milyen szép álom.... Most már tudom, mi nyugtalanított a Szajna-parton, miért hagyott hidegen a város panorámája. Idegen volt a város, mert csak a szem látott, és nem értettem a körülöttem zajló életet. Notre-Dame? Számomra csak egy közönséges templom, pedig ennél bizonyára több valamivel, nem olyan közönséges, de ezt tudni kellene! Csak megbámultam az egyiptomi és görög kőcsodákat, de milyen lehetett körülöttük az élet néhány ezer évvel ezelőtt? Mindent tudni kellene. Könyvek kellenének, könyvek és könyvek! Szabályosan reszketek, pedig még mindig nem fúj a szél, és egyáltalán nincs hideg. Felnyitom a másik üveget, és nagyot húzok az idegcsillapítő vörösborból. Ez volna az egyedüli vigasz? A bányában dolgoztam néhány hajóssal. Rengeteget tudtak beszélni, de témájuk csak az ital és a nő volt. Még véletlenül sem említették volna meg a Dunát, a Vaskaput, a Deltát vagy a tengert! Rakija és bolgár cigánylányok — ez az élet! Kaland? Verekedés angol tengerészekkel Izmailban, vagy valódi török vízipipa Konstanzában és így tovább, körbe-körbej Ez is élet, és ez az ő világuk. Hány ilyen apró világocska van a föld kerekén? Hiába járták be fél Európát, a világot nem fogadták magukba. A világ csak kívülük létezik, és nem bennük. Pedig lehetne más ez a kép, szebb és jobb, csak néhány könyv kellene, és... Már megint a könyv! Tanulni kellene, de ez nehéz dolog. Először azt kellene megérteni, hogy van értelme. Szép? Hiába, ha ostoba a szem, ős nem látja meg. Más szemmel kell nézni a világot... A táborban bizonyára remek a hangulat. Ide hallatszik a kiabálás, nevetés és nőtaszó. Ma utoljára! Néhány fiú már biztosan részeg, és még szebben beszél a lányokkal, mint az utolsó napokban. Minden szavuk sértés, soha nővel nem tudnék így beszélni. Még akkor se, ha valóban szajha. Zlatával például egészen kellemesen elcsevegtem a múltkor. Ki hogyan mulat? Zlata a sofőrrel hentereg valahol, Marika valamelyik franciát üldözi, és így tovább, mindenki kötelességének érzi, hogy ma este olyat tegyen, amit különben meggondolna. Képtelen vagyok megérteni azokat, akik így érvelnek: búcsúmulatság van, ott kell lennem akkor Is, ha nincs hangulatom. Nem azt teszik, amit szeretnének, hanem amit a többség és a környezet meg az alkalom diktál. Igen, az alkalom rabszolgái! Mint a kis Vlasta. Ö a csoport legfiatalabb tagja, mindössze tizennyolc éves. Aranyos kislány, varrónő Prágában, és utánozhatatlan fővárosi kiejtéssel beszél. Valamelyik este lerohantunk vagy tízen a városba, hogy megnézzünk egy jó filmet. Nem volt szerencsénk, minden jegy elkelt. Most aztán merre? Nem probléma megtalálni a legközelebbi bárt, hogy igyák valamit a kudarcra. De nem akartam egyedül, és mivel már untam a férfitársaságot, Vlastán akadt meg a szemem. Míg a többiek vitatkoztak, szóltam, jöjjön velem. Ogy látszik, megbízott bennem, mert eljött. Szépen elszórakoztunk. Megittunk egy liter csemegebort, végigsétáltunk a mólón, majd felballagtunk a táborba. Vlasta csicsergett, én hallgattam, és csak néha szóltam pár szót. A kislánynak egy kicsit fejébe szállt az ital. Majdnem dalolászott, és fényes jókedve volt. Remekül éreztem magam én is. Mikor felértünk a táborba, Vlasta megszeppent. Nyílegyenest a kunyhójuk felé vonszolt. Félénken nyújtott kezet. — Köszönöm a szép estét — mondta halkan. Mosolyognom kellett. — Édes kislányom, te most attól félsz, hogy valamit kérni fogok cserébe, ugye? Ne légy nevetséges... Különben — akarod, hogy megcsókoljalak? Ijedten tiltakozott, és próbálta elhúzni a kezét. Megcsókoltam a kisujját, és bezavartam. Menj, ne is lássalak! Kedves este volt, szerettem volna, ha folytatódik, ha megismétlődik, de Vlasta nem jött el többször. Más alkalom jött közbe számára. Hát csak menj, kis ostobám...
